Hírek

Interjúk Azt is megeszem, amit nem ismerek

Lencsés Lajos oboaművész legújabb lemeze, a BMC Recordsnál megjelenő Soliloque igazi ritkaságok gyűjteménye: századunk kimagasló alkotóinak művein keresztül mutatja be a magyar zeneszerzés lélegzetelállító sokrétűségét Kurtág György művészetétől Farkas Ferenc, Sáry László vagy Paul Arma munkásságán át a filmzenéiről híressé vált Rózsa Miklós kamaradarabjáig. Az album születéséről, repertoárról és írásról is beszélgettünk.

Hol érzed magad otthon?

Háromlaki életet élek, így erre a kérdésre nem egyszerű válaszolni. Magyarországon érzem azt, hogy a hazámban vagyok. Itt születtem, minden kő és bokor ismerős számomra, és csodálatos az itt élő kultúra részesének lenni. Ehhez az otthonossághoz a BMC is szorosan hozzátartozik, az a szellemiség, amit sehol máshol nem találtam meg, és nem is tudok szavakban megragadni. Hálás vagyok azért, hogy Magyarországról csöppentem bele a világba, ugyanakkor azért is, hogy nem maradtam itt egész életemben, mert aki csak egyetlen országot ismer, az könnyen beszűkül. Németország és Franciaország egészen más, de évtizedek óta élek ezekben az országokban, így rájuk is otthonként tekintek. Ha valakit irigylek az életéért, akkor az én magam vagyok, amiért ennyi helyen lakhatok, és ráadásul zenész is lehetek.

Van olyan dolog, amit egyedül a magyar zenében találsz meg muzsikusként és/vagy hallgatóként?

A zene szerintem nemzetiség felett áll. A legtöbb nagy komponistát egy nemzeti skatulyába sem lehetne betenni úgy, hogy az a művészetének minden aspektusára nézve igaz legyen. A zene egy nemzetközi nyelv, mindenki számos helyről hozza az inspirációkat, amelyeket aztán szintén több forrásra lehet visszavezetni – például a magyar népdalokat is, amiket Bartók vagy Kodály használt. Úgy gondolom, hogy lehet tipikus jegyeket keresni az egyes nemzetek zenéjében, de nem érdemes itt leragadni, mert egyértelműen nemzeti zeneszerzők és művek nincsenek. Zenei jellemzőket kisajátítani pedig soha nem szabadna, az árt a művészetnek.

Hogyan született a Soliloque című lemez?

A pályám során rengeteg lemezt készítettem, és a többségüket külföldön adták ki, aminek részben az az oka, hogy azt hittem, itthon kevésbé lenne lehetőség megvalósítani őket. A lemezen szereplő darabok egy része egy kis német kiadónál is megjelent korábban, de egy-két rádiós lejátszáson túl nem nagyon volt visszhangjuk, pedig ennél többet szerettem volna kezdeni velük. Alig ismert szerzők rettentő érdekes műveiről van szó. Paul Armáról például alig tudja valaki, hogy Weisshaus Imre néven született Magyarországon, Bartók tanítványa volt, majd a háború alatt elmenekült Franciaországba, ahol ő gyűjtötte össze a francia ellenállás dalait. A francia művészi körök tagja lett, ismerte Apollinaire-t, és a darabjait úgy adta ki, hogy híres festők, köztük Chagall képei szerepeltek a borítón. Aztán találkoztam a BMC alapítójával, Gőz Lászlóval, és odaadtam neki ezt a gyűjteményt, amely tudomásom szerint a világ első magyar oboaantológiája. Nagyon büszke vagyok, hogy végül lemez lett belőle, és remélem, hogy ezután más oboisták is megismerik és játszani fogják ezeket a kompozíciókat. Rengeteg középszerű művet adnak elő a világ koncerttermeiben pusztán azért, mert jobban publikálták őket és több reklámot kaptak, miközben számos kiváló darab a háttérbe szorul mögöttük – ezek keresését és megismertetését mindig is feladatomnak tekintettem. 

 

Fotó: Hrotkó Bálint / BMC

A lemezen hallható művek előadásában mennyire működtek közre maguk a szerzők? Dolgoztatok közösen a darabokon?

Úgy tapasztalom, a szerzők általában megbíznak a muzsikusban, aminek nagyon örülök. Egyedül Kurtág esetében alakult úgy, hogy többször is átmentem hozzá, és eljátszottam neki a 80. születésnapomra írt darabját. Szívmelengető találkozások voltak ezek, amelyek során a mű karakterében mindkettőnk részéről történt változás. A zene képlékeny dolog. Soha nem lesz két ember, aki egyformán játszaná ugyanazt a művet. A mondanivaló középen van, mint egy gyémántmag, az sohasem változik. De a fény, amivel a muzsikus rávilágít, mindig más és más lesz – ez a mesterművek egyik legnagyobb varázsa.

Az intuíció vagy a tudatosság a fontosabb, amikor egy mű „megvilágításán” dolgozol? Van kikristályosodott módszered arra, hogyan közelítesz meg egy darabot?

Nincs egy út minden darabhoz. Vannak olyanok, amelyekbe egyszerűen beleszeretünk, miután valahol meghallottuk őket. És vannak szerzők, akiknek a létezéséről sem tudunk, majd hosszabb folyamat során kerülünk közel a műveikhez. Ilyen számomra például Charles Koechlin. Egy zeneműboltban megláttam az önéletrajzát és a levelezését, hát megvettem. Az egyikben szerepelt egy oboa d’amore szólója, amit eljátszottam egy koncerten. Tovább kutattam, felkerestem a családját – az ő vállalkozásuk építette fel az Eiffel-tornyot, a még élő tagoktól pedig remek kottákat kaptam –, és minden irodalmi művet elolvastam, amit az önéletrajzában vagy leveleiben megemlített, hogy minél jobban megismerjem a gondolkodásmódját. A végére az összes oboaművét felvettem, amelyeket még a francia oboisták sem nagyon ismernek.

Tisztán zenei téren is több út van. Egyes darabok szépek, egyszerűek, melodikusak, könnyen adják magukat, míg mások nem – például Koechlin szonátáját négy éven át tanultam, mielőtt el tudtam játszani, mert sem zeneileg, sem technikailag nem találtam a nyitját. Nem tartom magam analitikus beállítottságú zenésznek, nekem elsősorban az a dolgom, hogy megérezzem a zenét. A megismeréshez egy bizonyos szint felett a tudás és a megérzés egyaránt szükséges, de amikor játszunk, a tudást el kell felejteni, hogy ne az hallatszódjon, hanem a zene érzelmi, lelki művészete. Vannak olyan mesterművek, amelyekhez soha hozzá sem nyúltam, mert egyszerűen nem érzem őket – hogyan is adhatnám akkor tovább?

És mi a helyzet akkor, amikor egy korábban már tanult művet újrajátszol?

Nem nagyon fordul elő ilyen. Bizonyos műveket egyáltalán nem vagyok hajlandó újrajátszani, mert nem akarom eltiporni őket a lelkemben. Mozart vagy Richard Strauss oboaversenyét például 10-15 éve nem vettem elő. Azért is keresem állandóan az új darabokat, hogy a bennem lakó fenevad mindig éhes maradjon az újdonságokra. Van egy régi mondás, miszerint amit a paraszt nem ismer, azt nem eszi meg. Ha megelégszünk a legkedveltebb művekkel, akkor a zeneirodalomnak csak nagyon szűk szeletét fogjuk játszani. Én igyekszem felkutatni és „megenni” azt is, amit nem ismerek – ahogyan az utazásaim során is keresem a helyi konyha specialitásait. Így gyűlt össze az évek, évtizedek során egy hatalmas repertoár. Ha egy zenész kíváncsian űzi a mesterségét, és elég kitartóan megy azok után a zenék után, amik érdeklik, akkor mindig fog találni magának új játszanivalót. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy ezt vagy azt a művet honnan szereztem – a legtöbbjüket úgy, hogy bementem egy üzletbe, és megvettem. Egyszer például Samuel Barber műveiből készítettünk lemezt a Budapesti Vonósokkal, és szerettem volna felvenni a Capricorn Concertót, de a kottakölcsönzés borsos díját nem tudtuk vállalni. Saját példányt kellett szereznem belőle. New Yorkban járva bementem a sokadik zeneműboltba, és mondtam, hogy mit keresek. Az eladó hümmögött, hogy valószínűleg már elfogyott, de azért megnézi. Hátrament a raktárba, és olyan sokáig nem jött elő, hogy már kezdtem elveszíteni a reményt. Aztán ragyogó arccal felbukkant: az utolsó példány!

 

Még mindig gyakorolsz?

Igen. A zene egy mesterség, amit mindennap csinálni kell. Minden napom úgy kezdődik, hogy felkelek, fogat mosok, lezuhanyozom, és nekiállok gyakorolni. De koncerten most már csak rövidebb darabokat játszom, versenyműveket például nem, nehogy a közönségnek attól kelljen félnie, nem fogom bírni szusszal a végéig.

Foglalkoztál valaha komponálással?

Egyetlen francia chansont írtam életemben, amit akkor játszom, ha be vagyok rúgva, és leginkább csak Japánban, mert ott nem tudják, hogy az én művem. A kitűnő karmester, Georges Prêtre egyszer azt mondta nekem: annyi jó zenét játszott, hogy hiába tanult Messiaen-nál komponálni, végül soha nem írt semmit. Én is így érzek. Minek is írjak, ha nem tudok semmi egyedit mondani? Emellett meggyőződésem, hogy csak a legjobb tudásunk szerint való dolgokat érdemes csinálni. A fürdőszobában énekelhetünk, mint a pacsirta, de ha színpadra lépnénk, máris Pavarottival kerülnénk versenybe, és abból kevesen jönnénk ki jól...

Könyveket viszont írsz, éppen a nyolcadikat.

Igen, az írásban érdekes módon nem érzek hasonló konkurencia-problémát. Valószínűleg azért, mert nem tekintem a könyveimet irodalmi műnek: ezek reflexiók, észrevételek az életemből, amiket szeretnék megosztani az élet gazdagsága iránt érdeklődőkkel.

 

Fotó: Hrotkó Bálint / BMC

Hogyan fordultál a zenei pálya felé?

Bányászcsaládba születtem. Apámnak már tizenhárom évesen dolgoznia kellett, és eközben magától megtanult hegedülni. Otthon csodálatosan hegedült, a dorogi bányászzenekarban pedig rettenetesen trombitált. Kilencévesen én is elkezdtem ott játszani, ahogyan minden haverom. Aztán a helyi szimfonikus zenekarban meghalt az oboista, és nekem megmondták, hogy mivel klarinétosból sok van, innentől oboázni fogok. Az első tanárom egy trombitás volt, aki a fogásokat sem ismerte. Bedobtak a mélyvízbe, meg kellett tanulnom úszni. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy muzsikus vagyok, Zeneakadémia, Conservatoire, vitt a sodrás. A mai napig fogalmam sincs, mi az a karrier, mert soha nem abban gondolkodtam.

Több mint öt évtizedet fog át a pályád. Mi az, ami a legtöbbet változott ez idő alatt a zenei világban?

Egyrészt a közönség. 1957-ben például ott voltam, amikor az első Bartók Fesztivál keretében Menuhin hegedült az Erkel Színházban. Bejött egy óriási művész, aki személyesen ismerte Bartókot, és egy olyan közönségnek zenélt, akik pontosan tudták Bartókról és róla is, hogy kicsoda. Ez a fajta egységes kultúra és szenvedély ma már egyre kevésbé van jelen. Másrészt a mai kort egyre inkább áthatja a technológia. A párizsi Operában ültem egyszer a Trisztán és Izolda előadásán. Felment a függöny, elkezdődött az előjáték, és amikor megszólalt a Trisztán-motívum, a mellettem ülő hölgy közömbösen elővette a telefonját, és elkezdte nézegetni. Egy világ dőlt össze bennem. Nekem is van telefonom, és hihetetlen dolog, hogy ennek köszönhetően olyanokkal is kommunikálhatunk, akikkel másként nem tudnánk. A YouTube is egy igazi kincsestár a zenészek számára. De ha elcseréljük ezekre az élőzene figyelmes hallgatását vagy a nyomtatott könyvek forgatását, akkor tartok tőle, hogy lassan hagyjuk kiveszni magunkból azt a szellemi érzékenységet, ami nélkül más emberek lennénk.

 

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Huszti István / BMC

A Soliloque című lemez 2025. június 20-án jelenik meg. CD formátumban rendelhető a BMC Records weboldalán, és a megjelenés napjától elérhető a streaming platformokon is.