Komolyzenei interjúsorozatunkat egy olyan kreatív előadóval folytatjuk, aki mindent megtesz azért, hogy némiképp változzon az a kép, ami hangszeréről, a hárfáról kialakult. Razvaljajeva Anasztázia a Harcsa Veronikával és Fenyvesi Mártonnal közös, Debussy-lemez részleteibe is beavatott minket, ami ez év végén jelenik meg a BMC Records gondozásában.

Mi a kotta a koncerten: béklyó, vagy kapaszkodó a szabadságban?

Mindkettő lehet. Az utóbbi években főleg kamarazenélek a tanítás mellett, így általában partitúrából játszom koncerten. Ez lapozás szempontjából nem praktikus, viszont nagyon inspiráló. A kottából vagy fejből való játék egyéni döntés kérdése, az előadás minőségét szerintem nem befolyásolja, illetve nem ez befolyásolja.

A koncert ideális esetben tisztán jelenidejű hangélmény, vagy pedig audiovizuális tapasztalat a hallgató számára?

Számomra abszolút audiovizuális élmény. Ez a tudat csak megerősödött bennem az elmúlt másfél-két évben, amelyben viszonylag sok koncerten jártam mint közönség. Minden, ami a színpadon történik, a koncert ideje alatt reflektorfénybe kerül, így a játéka és a kisugárzása mellett a zenész fizikai jelenlétének a legapróbb részletei is. Még a legszikárabb előadó esetében is a tekintet, az arcjáték, a testbeszéd sok mindenről árulkodik, és én ezt mindig mohó kíváncsisággal figyelem. Az az ideális, amikor az előadóból minden csatornán autentikus tartalom áramlik, a közönség pedig értékelni tudja ezt.

A zenélés elsősorban lelki vagy szellemi gyakorlat?

A lelki és szellemi gyakorlat kéz a kézben jár, ugyanazon dolognak két különböző aspektusa, melyek egymás nélkül, tisztán nem léteznek, nem válhatnak szét. Számomra a lelki (passzív) és szellemi (aktív) gyakorlat között szabad az átjárás, és a tapasztalat, a tudás egyikből a másikba áramlik. A zenélésről lehet beszélni az értelem és az intellektus nyelvén, de bizonyos része ezekkel az eszközökkel megragadhatatlan. Természetesen a dolgot azért meg kell fogni valamelyik végén, és ez azon múlik, hogy az adott emberben a kétféle energia kifejeződése milyen arányban van. Kb. 20 éves koromig elsősorban a lelki oldalról kapcsolódtam a zenéhez. Aztán égetően fontossá vált, hogy a szellemi részt is tudatosan elkezdjem művelni, mert a megértés következő szintjére csak úgy lehet eljutni.

Magát adja el az előadó vagy a szerzőt?

Az előadó a művet adja elő, saját személyiségének lenyomatával, hiszen ezt nem lehet levetni, mint egy ruhát. Hogy a szerző erről mit gondol és vajon az adott interpretáció találkozik-e az elképzelésével, azt csak a kortárs szerzők esetében tudhatjuk meg. Hogy mi az, amire bejön a közönség: a művész vagy a szerző nevére – hát ez már egy másik kérdés. Ideális esetben mindkettőre.

Az élő koncert közönsége inspirációforrás, vagy pedig a koncentrációt nehezítő tényező?

Ez változó, függ az adott közönségtől és a lelkiállapotomtól. Alapvetően eléggé izgulok minden koncerten, a műsortól, helyszíntől és a jelenlévő emberek számától függetlenül. Színpadra lépés előtt nagyon fontos, hogy legyen egy nyugodt félórám fókuszálni – magamban, csendben. Ez sokszor egyszerűen a körülmények miatt nem tud teljesülni, és ilyenkor a csendes, odafigyelő közönség sokat tud segíteni.

Melyik az előrébbvaló: a történeti vagy a szubjektív hitelesség?

Szerintem a történeti hitelesség is voltaképpen szubjektív, mivel az előadók sosem fogják egyformán értelmezni az évszázadok távlatából ránk maradt információkat. A hárfa esetében az előadói tradíciók alakulását nem csak a változó ízlés okozta, hanem a hangszergyártás és az intézményes oktatás fejlődése is. Örök vita zajlik, hogyan játsszuk a Debussy Danses sacrée et profane című művét nyitó akkordsort: arpeggio (felbontva) vagy secco (egyszerre pengetve) módon. A vita alaptézise: mit akart hallani Debussy, amikor leírta azokat az akkordokat. Azt gondolom, hogy az előadói hagyományok feltárása nagyon fontos, hiszen rávilágít arra, miként változik az egy-egy darabról alkotott kép, de sokszor nem visz közelebb a zeneszerző saját értelmezéséhez.

Mi az irány: a hang felől a zene-egész felé, vagy fordítva?

Először mindig a mű egészét tanulmányozom, egyfajta terepszemlét tartok a kottában. Utána jön a gyakorlati rész: az egy-egy hang jelentésének felfedezése és az egyes hangok közti kapcsolat megértése, aztán a hang-kapcsolati láncból összeáll, kiviláglik újra az egész, de általában más fényben látom, mint a folyamat elején.

A homogén vagy a heterogén műsorkoncepció a kifizetődőbb?

Az a tapasztalatom, hogy a hárfások világában inkább az úgynevezett változatos, „színes” műsorok a népszerűbbek, ahol egy barokk átirat mellett jól megfér egy romantikus opera-fantázia és ráadásnak egy könnyűzenei átirat is. Nem tudom, hogy ez azért van, mert ez a kifizetődőbb, vagy inkább csak abból fakad, hogy a hárfa viszonylag későn került a zenei köztudatba szólókoncertekre is alkalmas hangszerként, így érthető módon a heterogén műsorválasztással a mindenkori hárfások bizonyítani szerették volna, hogy a régi zenétől a kortársig sok mindent el lehet játszani ezen a máig is kissé távolságtartással kezelt hangszeren. Én hallgatóként és előadóként is inkább a tematikusan felépített műsort szeretem.

A komoly- és a kortárszene értése, befogadása feltételez-e előzetes felkészültséget a hallgató részéről?

Szerintem a befogadáshoz nem kell semmi az őszinte kíváncsiságon és nyitottságon kívül, viszont ahhoz, hogy értékelni és élvezni tudja a hallgató azt, amit hall, kell egy vonatkoztatási rendszer.

Egy Varga Bálint András által készített interjúban Berio azt mondja, hogy amikor először hallotta a Pierrot lunaire-t az énekesnő hangjáról egy villanyfűrész és egy részeg macska jutott eszébe. Fiatal és éretlen volt még, értetlenül hallgatta, mert nem volt mihez viszonyítania, de később a partitúrával megismerkedve megértette és felismerte annak jelentőségét. Én úgy tapasztalom, hogy ha egy előadás előtt akár csak néhány mondatban felkészítjük a közönséget az este további részének történéseire, az emberek maradandóbb élményt kapnak.

A doktori dolgozatodat a hárfa 20. századi és kortárs zenében betöltött szerepéről írtad. Azt gondolnám, a hárfa alulreprezentált a kortárs zenében. A valóságban hogy néz ki a hárfa és a kortárs zene kapcsolata, fejlődik a hangszer és a játéktechnika? Születnek új, hárfára írt művek?

Ha például a zongorához vagy csellóhoz mérjük, a hárfa nem csak a kortárs zenében, hanem nagy általánosságban egy alulreprezentált hangszer. De ha csak önmagában vesszük, akkor már az elmúlt 20-30 évben is komoly változás tapasztalható: a hangszerek sokkal jobbak, több intézményben van és magasabb szintű az oktatás, a hárfások többen vannak, technikai színvonaluk magasabb és rendszerint látni (tematikus!) szóló- és kamarazenei hangversenyeket a koncertkalendáriumban. A repertoár folyamatosan bővül új művekkel, az átiratkészítés is teljesen mindennapossá vált. Külföldön egyre többen specializálódnak például régi vagy kortárs zenére, az elektromos és elektroakusztikus hárfák pedig egyre többször tűnnek fel a jazzben vagy könnyűzenében.

Egy interjúban azt mondtad, a hárfa a legalkalmasabb hangszer arra, hogy a saját lázadásodat megéld rajta. Mit jelent ez? Milyen tabukkal találod magad szemben, amiknek ledöntésére alkalmas ez a hangszer?

A hárfához a mai napig olyan prekoncepció tapad, hogy ez egy lágy hangú, nőies, romantikus hangszer. Ezzel nincs semmi baj, ha az ember azért lesz hárfás, mert ebbe a képbe szeret bele és ezzel érez lelki rokonságot. Én azért lettem hárfás, mert az édesanyám erre az útra terelt gyerekkoromban – és bár göröngyös utakon, de eljutottam ahhoz, hogy abbahagytam, majd aztán saját elhatározásból újrakezdtem –, mindazonáltal az mégis csak világos, hogy én ugyanennyi erővel lehettem volna gordonkás vagy képzőművész. A kamaszkorom elég viharosan telt, black metál zenekarom volt és acélbetétes bakancsban jártam egyetemista éveimben is. Kerestem, de nem igazán találtam a helyem, valami mégis mindig a pályán tartott. Idővel rájöttem, hogy a hárfa más tulajdonságokkal is rendelkezik, mint amit a prekoncepció sugall, vagy amire az általános gyakorlat következtetni enged. Ez érdekel, amellett, hogy mára otthonosan mozgok a hagyományos kereteken belül is. A keresés, lázadás egyik fontos állomása a 2018-ban bemutatott Schubert Winterreise című előadás volt Baráth Emőkével.

2018-ban kezdtétek el a Debussy-projektet Harcsa Veronikával. Miért éppen Debussy zenéjére esett a választás, mi az, ami miatt alkalmas a jazz és a klasszikus zene házasítására?

A véletlen hozta így. Megismerkedésünk után hosszan leveleztünk: különböző zenéket küldtünk egymásnak és megbeszéltük, hogy ki mit gondol jó iránynak. Egyértelmű volt, hogy mindketten valamilyen koncepciót keresünk a kísérletezési szándék mellett. Az első gyűjtésben Debussy dalaiból volt a legtöbb, így azt gondoltuk, hogy ezek mellé majd más francia 20. századi komponistáktól is válogatunk darabokat. Elkezdtünk próbálni és világossá vált, hogy nem kell más szerzőket keresnünk. Nagyon sok dalt átnéztünk, hogy megtaláljuk azokat, amelyek játszhatók hárfán, illenek Veronika hangjához, és emellett zeneileg és szövegileg is tetszenek mindkettőnknek. Majd sok próba telt azzal, hogy egy-egy dalt akár 4-5 különböző hangnemben is kipróbáltunk, keresve azt, hogy melyik verzióban lehet a legnagyobb játékterünk. Különös tapasztalat volt. Új terepet nyitott számomra az is, amikor a dalokat improvizációs közjátékokkal fűztük össze, melyekhez mindig a soron következő dal zenei anyagát használtuk fel.

Hogyan találtatok egymásra Veronikával, és hogyan jött a képbe Fenyvesi Márton, aki gitárművészként és producerként közreműködik a zenében?

Évekig szerettem volna olyan énekessel dolgozni klasszikus dalokon, aki nem klasszikus zenei háttérből jön. Több mindenkit megkerestem ezzel a szándékommal, de valahogy nem lett egyikből sem semmi. Egyszer belebotlottam a facebookon egy próbafelvételbe, amin Veronika énekelt egy Ravel dalt. Tudtam, hogy meg kell keresnem őt. Persze nem mertem rögtön felhívni, hetekig gyűjtöttem a bátorságot. Teljesen váratlanul ért, hogy mikor végül elértem, pozitívan reagált és láthatóan örömmel vállalkozott erre a kísérletezésre. Sok koncertet adtunk duóban, de tulajdonképpen már az első próbaidőszak után elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehetne időnként karcosabbá és pszichedelikusabbá tenni a hárfa és az ének bájos és letisztult hangzásvilágát. Veronika javasolta, hogy vonjuk be Fenyvesi Marcit. 2019 őszén próbáltunk először trióban, melyet egy közös koncert követett, miután teljesen egyértelművé vált, hogy ez a projekt a Marci által épített lenyűgöző hangterekkel teljesedett ki.

Ezen kívül milyen aktuális zenei munkákon dolgozol?

Nagyon szeretnék lehetőséget találni Kagel Zwei Akte című szaxofon-hárfa darabjának előadására, melyben a két zenész mellett két néma színész is szerepel. Szaxofonos kamaratársammal, Seleljo Erzsébettel már régóta tervezzük ezt, amellett, hogy egy szünet után idén újra elkezdünk dolgozni kisebb duó-műsorokon is. Hasonló léptékű terv, hogy eljátsszam Károlyi Katalinnal Berio a hangszeres és a vokális hang akusztikus viszonyát vizsgáló Cirlces című művét, amelyet két ütőjátékosra, hárfára és énekhangra komponált.

Címlapkép: Ora Hasenfratz

---