Gyárfás Attila dobos-zeneszerző minden zenei megmozdulása figyelemre méltó, folyamatosan keresi az izgalmas és meglepő ötleteket. A jazztanulmányait Hágában, majd Amszterdamban végezte, minden bizonnyal a multikulturális közeg is hozzájárult nyitott alkotói attitűdjéhez. Hazai és nemzetközi formációk tagja: legutóbb az Identified Flying Object trióval szerepelt az Opus Jazz Clubban, hamarosan pedig új szólólemezzel jelentkezik.

Improvizáció vagy kompozíció?

Számomra a kettő gyakorlatilag ugyanaz a folyamat: ugyanonnan fakadnak, csak más időkeretek között zajlanak. Engem mostanában zenélés közben a pillanat megélése foglalkoztat, tehát azt hiszem, jelenleg az improvizáció egy fokkal jobban érdekel, mint a kompozíció.

A hiba a zenében lehetőség, vagy buktató?

Szeretném azt gondolni, hogy nincs hiba a zenében. A kotta még a megírt etűdök esetében is csak referencia. A megszólaló zene felsőbbrendű, és ebből a perspektívából értelmét veszti a hiba, mint fogalom.

Mi számodra a zene: szórakozás vagy imádság, feledtetés vagy emlékeztetés?

A zenélés számomra a legszellemibb cselekvés. Úgy gondolom, hogy a legmélyebb húrokat pendíti meg az ember lelkében. A négy szó közül tehát az imádság állna a legközelebb ahhoz, ahogy én a zenére gondolok, viszont az ima mindig egy konkrét személyhez szól, a zenéről pedig ezt nem tudnám elmondani.

A komponálás a "múzsa csókjától" ihletett állapot, vagy kemény, intellektuális és érzelmi munka?

Nálam a kompozíció és az improvizáció is intuícióból fakad. Ilyenkor egyfajta transzállapotban vagyok. Viszont ehhez szükségem van az intellektus jelenlétére is. Mondom ezt úgy, hogy a pusztán agyból fakadó zenével soha nem tudtam azonosulni. Tehát feltétlenül szükség van valami pluszra, tisztán intellektussal nem lehet zenét szerezni.

A jazz edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet feltételez, vagy zsigeri befogadást, nyitottságot?

Szerintem legfőképp nyitottságra van szükség a hallgató részéről, de ha a zenész meg akarja könnyíteni a hallgató dolgát, akkor fontos, hogy mai zenét játsszon. Mert abban az esetben, ha egy elfeledett stílust próbál életre kelteni, a hallgatónak is plusz energiát kell belefektetnie abba, hogy megtanulja értelmezni mondjuk a '60-as évek New York-i jazz zenéjét. Ha a mában élek, a zenémben természetesen és kikerülhetetlenül megjelenik a mai kor, és ehhez a hallgatók is rögtön tudnak kapcsolódni.

Mi a legnagyobb hangszeres, zenei rejtély, amit megoldottál eddigi pályád során?

A zene maga egy rejtély. Az, hogy a levegő rezgései érzelmeket keltenek az emberben, számomra egy csoda, és szerintem ennek a nyitjára soha nem fogok rájönni – talán ez vonz annyira a zenélésben. Ha egy konkrét technikai példát szeretnék mondani, az pedig a következő lenne: az amszterdami tanulmányaim utolsó évében találtam a padlásunkon egy nagy darab kecskebőrt, amit méretre vágtam, beáztattam, és fölfűztem egy pergődobra. Számomra hatalmas reveláció volt, amikor ezáltal rádöbbentem arra, hogy mit akar utánozni az a műanyag bőr, amit ma a dobosok 99,9 százaléka használ. Az óta a pillanat óta állatbőrös dobokon játszom, mert úgy érzem, hogy gazdagabb a hangjuk. Az egyenetlen vastagsága miatt több felharmonikus keletkezik egy megütésnél, ráadásul az állatbőr folyamatosan reagál a páratartalom- és a hőmérséklet változásaira, így egy olyan tényezőt hoz be a hangszeres játékomba, amit nem tudok teljes mértékben irányítani, és ez nagyon izgalmas.

Ha egy lakatlan szigetre mennél, melyik hangszeredet vinnéd magaddal?

A dobfelszerelésemet.

Mi kell számodra ahhoz, hogy otthonosan érezd magad egy zenei közegben?

Bizalom. Hogyha azt érzem, hogy megbíznak a döntéseimben, akkor odaadóbban tudok részt venni a közös zenélésben. Illetve fontosnak tartom a zenésztársaim részéről a nyitottságot az ismeretlen felé.

Van kedvenc lemezed a BMC Recordstól?

Nagyon sok jó BMC-s lemezt hallottam már. A legutolsó, ami nagyon tetszett, a Lukács Miklós Cimbiózis Trió: Zene az időtlen percek magányából című albuma volt. Nagyon tetszik az a nyers hangzás, ami megjelenik a lemezen, és az az organikus áradás, ami jellemzi a zenéjüket.

Hogyan jellemeznéd a BMC Records által képviselt zeneiséget?

Kortárs, európai zene.

---

Fenyvesi Mártonnal és Marco Zeninivel közös, legutóbbi triólemezeteken, a Randomity címűn nagy szerepet szántok a véletlennek, hiszen a megírt számokat teljesen szabad improvizációk követik. Ugyanakkor az itt hallható improvizáció már nagyon távol áll az ötvenes-hatvanas évek free jazzétől. Ösztönök helyett mintha egy magasabb rendű tudatosság hatná át. Te hogyan gondolkodsz erről?

Egyrészt sok év eltelt a hatvanas évek és Ornette Coleman óta, illetve más kontinensen élünk. A mai hallgatónak nehezebb rákapcsolódnia az általuk közvetített ideákra és azokra az eszközökre, amivel közlik ezeket. Én próbálok a mában gondolkozni, és olyan zenét csinálni, ami rezonál a mai közönséggel. Másrészt igyekszem intuícióból zenélni. Az ösztönösség számomra az állatvilághoz kapcsolódik, az intuíció pedig feltételezi az intelligencia meglétét, ugyanakkor tudatos elutasítását annak, hogy pusztán intelligenciából szülessen a zene. Tehát amikor intuícióból zenélek, akkor is próbálok transzba esni, és a tudatosságot kizárva irányítani a zenei történéseket.

Egy helyütt azt nyilatkoztad, hogy ma már nem az a célod, hogy a zenéddel érzelmeket, gondolatokat fejezz ki. Ez csak annyit jelent, hogy nem akarsz ábrázolni vele, vagy azt is, hogy a zenédet leválasztod magadról és egy külön entitásnak tekinted?

Én úgy képzelem, hogy a zene egyfajta energia, ami átfolyik a zeneszerzőn és a zenészen. Tehát mi, zenészek „csak” szűrők vagyunk, és az a dolgunk, hogy a lehető legzökkenőmentesebben közvetítsük ezt az energiát a közönség felé. De tény, hogy a szűrés során mi, zenészek és zeneszerzők meg is színezzük azt, ami áthalad rajtunk, tehát az emberi tényező megkerülhetetlen. Ezért nekem nem is célom, hogy leplezni próbáljam ennek a szűrőnek az emberi mivoltát.

Azt is mondtad valahol, hogy próbálod megszüntetni a hangszerek közti hierarchiát. Ez a demokratikus gondolkodás a dobosokkal szemben tapasztalható, „kísérőzenész” sztereotípiával függ össze?

Lehetséges. Már régóta foglalkoztat az, hogy keressem a szabadabb, kevésbé behatárolt zenei funkciókat, és dallamokat játsszak a hangszeremen, még akkor is, hogyha az nem kifejezetten a temperált hangok létrehozására van kitalálva. Másrészt érdekel az a hangzás, amikor a hangszerek kilépnek a saját komfortzónájukból és valami olyan hangképet alkotnak a többi hangszerrel, ami új, meglepő és izgalmas.

Ebben az esetben, amikor a három hangszer hoz létre improvizáció során egy közös hangképet, akkor hogyan jön létre ez a fajta csatornázás, amit korábban említettél, hogy mégiscsak egy irányba tartsatok?

Erre úgy gondolok, mintha bábok lennénk a színpadon, amiket valaki egyszerre mozgat. És hogyha tényleg képesek vagyunk kapcsolódni egymáshoz és a közönséghez is, akkor ez megtörténik.

Elektronikát is használtok a triódban, ráadásul mindhárman. Volt olyan esetleg, hogy egy elektronikusan megtapasztalt hangszínt igyekeztetek aztán akusztikusan kikeverni?

Alapvetően az elektronikát arra használom dobfelszerelésen, hogy bővítsem a hangszerem színkészletét. Az elektronikus zenei élmények miatt viszont valóban elkezdtem újfajta dolgokat hallani, és sokszor azon kapom magam, hogy akkor is megjelennek ezek az alapvetően elektronikus hangszínek, amikor akusztikusan játszom. Legtöbbször egy saját elnevezésű hangszert, a gong szintetizátort szoktam használni a dobfelszerelés mellett, ami egy viszonylag kicsike analóg, moduláris szintetizátor, aminek az alaphangját egy feng gong adja.

Ez a saját találmányod?

Azt nem mondanám, de nem nagyon találkoztam senkivel, aki ezt ilyen módon használná, ahogy én. Viszont egy pár hónapja találtam rá Stockhausen Mikrophonie 1 című művére, ami egy gong felszínének a különböző fajta izgatásairól szól, és ezeknek a hangoknak a kierősítéséről és elektronikus processzálásáról. Szóval, egy hasonló koncepciót fedeztem fel ebben a darabban.

A Randomity hallgatásához a shuffle módot, vagyis véletlenszerű lejátszást javasoljátok. Miért?

Miután elkészültek a felvételek, nagyon sokat kísérleteztem azzal, hogy mi lenne a tökéletes sorrendje a daraboknak. Rájöttem, hogy igazából bárhogy működik, mert a rövid számok minden lehetséges sorrendben érdekes ritmust adnak a lemeznek. Ráadásul az embereknek sokszor egyébként sincs lehetőségük végighallgatni egy egész lemezt, és ha random lejátszási módban elindítják, akkor nagy valószínűséggel mindig más részletét fogják hallani az anyagnak.

A szokatlanul rövid kompozíciókkal arra reflektálsz, hogy a befogadó figyelme ma limitált?

Egyrészt igen, másrészt alkotóként nekem akkor ez volt természetes. Szándékosan nem akartam olyan kompozíciókat írni, amikben van improvizációnak helyet hagyó szekció. Inkább próbáltam tömörített műveket létrehozni, amiben ott van minden, amit el akarok mondani, viszont mindez a lehető legcélratörőbben történik.

Néhány hete az Identified Flying Object nevű, nemzetközi formációddal szerepeltetek az Opus Jazz Clubban, nagy sikerrel. Mi ennek a zenekarnak a története?

Alex Kooval, a zenekar zongoristájával tizenéves korunk óta ismerjük egymást, együtt tanultunk a hágai konzervatóriumban. Ő az egyik legjobb barátom. Gyakorlatilag egy véletlen folytán vettük fel az első duó lemezünket. Alex épp akkor végezte New Yorkban a mesterképzést, amikor én kimentem másfél hónapra körülnézni, és nagyjából két héttel a visszautam előtt szólt Alex, hogy lenne lehetőségünk fölvenni egy anyagot egy New York-i stúdióban. Ennek nagyon megörültem, de aztán tudatosult bennem, hogy előző nap utazom vissza Európába, ezért nemet kellett mondtam neki. A meglepetést az okozta, hogy a visszaút előtt kaptam egy e-mailt a légitársaságtól, amiben az állt, hogy eltolták egy nappal a repülőutamat. Így mégis megvalósult a terv: ketten bementünk a stúdióba és fölvettük a Galactic Liturgy-t. Ez a spontaneitás pedig, ami a zenekar indulását jellemezte, azóta is jelen van a zenénkben. A lehető legtöbb dolgot a pillanatra bízzuk, és ez egészen eklektikus zenét eredményez. Gyakorlatilag bármilyen irányba folyhat a zene: lehet groteszk, szomorú, nevettető – bármi!

Majd nagyjából egy éve úgy döntöttünk, hogy trióvá bővülünk Ralph Alessivel, ami telitalálat volt. Úgy érzem, egy igazi partnerre találtunk a személyében, felemeli a duó hangzását. Az Identified Flying Object című lemezünk a belga W.E:R:F Records kiadónál jelent meg. Szerepel rajta egy saját kompozícióm, három Alex Koo-szerzemény, a lemez többi részét pedig szabad improvizációk teszik ki. Nagyon büszke vagyok erre az anyagra.

Mik a terveid most? Igaz a hír, hogy szólólemezt készítesz?

Igen. Körülbelül egy éve vettem fel a szólólemezem anyagát, ami pár hónapon belül fog megjelenni bakelitlemezen, illetve digitális formában. Ez az anyag gyakorlatilag a szöges ellentéte a Randomity tagoltságának, mivel két, nagyjából huszonkét perces dobszóló fog szerepelni rajta. Ez egy meditatív hangulatú lemez lesz, amitől azt remélem, hogy beszippanthatja azt a hallgatót, aki nyitott fülekkel hallgatja. Az album készítésének teljes folyamatát én irányítottam: én mikrofonoztam be a dobot a felvételeknél, én dolgoztam a hangzásbeli utómunkákon, a saját fotóim fognak szerepelni a borítón, illetve a borító grafikai tervét is én készítettem el. Ezek miatt úgy érzem, ez egy tiszta és őszinte zenei anyag lesz.

Szöveg: Szász Emese
Borítókép: Patrick Van Vlerken

---