Jazz-interjúsorozatunkban ezúttal a Franciaországban élő Palotai Csaba gitárművészt kérdeztük, aki augusztus 7-én adott koncertet az Opus Jazz Clubban Steve Argüelles dobossal. A Cabane Perchée, azaz ’lombkunyhó’ címet viselő koncert anyagából – melyen Bartók Mikrokozmoszának darabjait dolgozták fel –, egy lemez is készül a BMC Records gondozásában.

Improvizáció vagy kompozíció?

A kettő majdnem ugyanaz: a kompozíció olyan improvizáció, amit az ember kidolgoz. Az én esetemben legalábbis a komponálás a letisztításról, lecsupaszításról szól, de amit elkezdek írni, az általában hangszeresen jön elő. Persze volt már arra is példa, hogy papíron született meg egy darab, vagy egy hanghatásból indult, illetve nagyon szeretem a zenészek közti spontán organizációt is, tehát amikor mindenki improvizál, mégis úgy hat a végeredmény, mintha az meg lett volna írva.

Mi számodra a zene: szórakozás vagy imádság, feledtetés vagy emlékeztetés?

Lehet fohász, de lehet játék is. Ha őszintén jön, – legyen szó fohászról vagy játékról – a közönség értékeli és vele jön. Ez a jelenlét pedig jól érzékelhető a színpadon. Most a karantén-időszakban például nagyon lehetett érezni azt az űrt, amit a közönség hiánya okozott. Én nem szeretném kiszolgálni a közönséget, csak abban az értelemben, hogy találkozzunk és legyen személyes kapcsolat. Ebből a szempontból ez a fohász vagy játék mindenképpen interaktív és megosztódik a közönséggel.

A komponálás a múzsa csókjától ihletett állapotot jelent, vagy pedig intellektuális munkát?

Azok a darabok, amiket évek óta szeretek játszani, mind úgy jöttek, hogy kiürítettem a fejem. Ez az elengedésről, kilazításról szól. Valahogy a nemlétből jön a lét. Azok a dalok, amiken sokat dolgoztam, egy idő után leperegtek és már nem olyan érdekesek számomra. Ezért, ha van egy koncepció, vagy egy jónak tűnő gondolat, megvárom, míg elfelejtem, és valami más jön a helyébe – betöltődik egy olyan jelenléttel, amiben én csak résztvevő, megfigyelő vagyok. Szerintem a népzene is így működik, ami számomra szintén a zene tökélyét képviseli: nincs benne tudatosság. Persze rengeteget lehet tanulni abból, ha tudatossá tesszük a komponálást. De ez inkább számomra a tanulási fázis, ami aztán megemésztődik belül, majd pedig mindenféle irányított akarat és koncepció nélkül megszületik valami érdekes dolog formájában.

A jazz edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet feltételez, vagy zsigeri befogadást, nyitottságot?

Szerintem nem lehet elvárni az előzetes felkészültséget, hiszen ez egy sajátos kultúra. Sőt, a jazz már eleve több kultúrának az ötvözete. Persze okozhat intellektuális élményt, ha rá tudok jönni, hogy hogy csinálják, de az inkább olyan, mint amikor az ember kinyitja egy mechanikai eszköz tetejét és meglátja a fogaskerekek működését. Ez a mesterember élménye. Ha az ember úgy ül be egy jazzkoncertre, mint egy gyermek, nyitott fülekkel, az olyan, mintha egy kiállításon lenne: színeket, formákat lát, amik hatnak rá. Szerintem ez a jó közönség. Amikor közönség vagyok, én is mindig arra vágyom, hogy a zene elvigyen egy olyan vidékre, amit még nem ismerek.

Mi volt a legnagyobb hangszeres-zenei rejtély, amit megoldottál?

Az egyik dolog, amit mindig keresek, hogy a különböző hangszerek hangzását hogyan tudom lefordítani a hangszeremre, hiszen a gitár – bár végtelen lehetőséggel bír – mégiscsak egy zárt rendszer. Ezen túl szeretném, hogy a hangszerem olyan hangon szólaljon meg, mint az emberi hang. Szerintem ezt a rejtélyt soha nem lehet végérvényesen megoldani. Hogy egy konkrétabb dolgot is mondjak: a gitár polifóniáját szeretném jobban megérteni, olyan értelemben, mintha két hang szólna párhuzamosan, vagy egymást ellenpontozva. De ez csak egy része a problémának. Maga a kérdés az, hogy hogy lehet kialakítani egy olyan hangot, ami olyan ösztönösen jön, mint ahogyan a gyerekek beszélnek.

A The Deserter című, 2016-os szólóalbumod létrejöttét is az motiválta, hogy megkeresd a gitár legtávolabb eső határait, és hogy egyszerre használd azt dallam, ritmus- és harmóniahangszerként?

Ez a folyamat a szólóalbum létrejötte előtt zajlott le, utána megpróbáltam ezt az egészet elfelejteni, és csinálni egy olyan lemezt, ahol az ember trubadúr módjára játszik az embereknek. Itt már csak a lehető legközvetlenebb szólóhangzást kerestem. Érdekes, mert sokan mondják, hogy a szólóalbum nagyon dallamos és majdhogynem dalok vannak rajta, de ez szerintem magából a gitárból adódik. Ez egy olyan hangszer, ami arról szól, hogy a zenész leül az asztalhoz és játszik az embereknek, akik körülötte vannak. 

Pedig sok gitáros igyekszik a tábortűz effektust elkerülni.       

Én szeretem azt, amikor valami nagyon egyszerűen szól. Megvan persze ennek a közhelyes oldala, de gyerekkoromban volt olyan élményem, hogy valaki hozott egy hangszert, és az emberek elkezdtek körülötte énekelni. Az illető nem is igazán tudott játszani, mégis, abból a pár emberből, aki a gitár körül ült, kialakult egy közösség. Szerintem a tábortűz effektusnak ez az egység a kellemes oldala.

Ki volt a leginspirálóbb személy, akivel valaha zenéltél?

Mindig az utolsók jutnak az eszembe, így most Steve Argüelles, akivel jelenleg itt vagyunk Budapesten. Ő számomra egy nagyon inspiráló figura, már több, mint 25 éve vágyom arra, hogy játsszam vele. Hallgattam mindenfélét, amit csinált: elektronikus zenét, swinget, igazi jazzt, afrikai zenészekkel is sokat játszott. Ő a zenét szűrő nélkül tudja kezelni, nézni, befogadni: akármit hallgat, soha nem próbálja kategorizálni – számomra ez nagyon inspiráló. De rengeteg inspiráló emberrel játszottam itt Magyarországon is, és sokan vannak, akikkel még szeretnék játszani. Az egyik ilyen személy a kortársak közül Lukács Miklós cimbalmos, akinek nagyon inspirál a szelleme, a muzikalitása, a tudása.

Ha egy lakatlan szigetre mennél, melyik hangszeredet vinnéd magaddal?

Mivel egy lakatlan szigeten nincsen elektromosság, ezt a régi akusztikus gitárt, amit most is magammal hoztam. 

A hiba a zenében lehetőség vagy buktató?

Attól függ, hogy mit nevezünk hibának. Az erőltetés például hiba. Ha adódik egy zenei probléma, ha az a kis mechanikai műszer nem úgy megy, ahogyan szeretnénk, akkor azt el kell fogadni. Hogyha elkezdjük erőltetni, akkor hibává válik, mert megakasztja azt a belső békét, ami a zene természetes áramlásához szükséges. A klasszikus zenében ez más, bár én Bartók műveit is lazábban kezelem, mert tudom, hogy nekem nem az a feladatom, hogy úgy játsszam el, mintha a Zeneakadémia nagytermében lennénk. Persze Bartók zenéje mindenekelőtt hitelességet igényel, ezért én is ebben a szellemben gyakoroltam, de mostanra ezt elengedtem. Ha úgy kezeljük Bartók műveit, mint egy jazz partitúrát, amiben bizonyos részeltek megismétlődnek, kitágulnak, akkor, bár a hiba lehetősége fennáll, mégis lehetőséget ad a játékra.

Melyikben érzed magad inkább otthon: a tiszta műfajiságban, vagy a zsánereken túlmutató zenében?

Megmondom őszintén, a műfajiságban abszolút nem érzem magam otthon. Filmzene-felvételek közben például gyakran kapok olyan instrukciót, hogy játsszak valamit egy adott stílusban. Ilyenkor gyakran megakadok. Másolt kazettákon nőttem fel, és valahogy nem alakult ki az a kultúrám, hogy ebben vagy abban az időszakban mit és hogyan csináltak. Tehát a műveltségem nem terjed ki évszámokra, nevekre és hozzájuk kapcsolódó műfajokra. Ha a nagy stílusalkotó személyiségek cipőjébe próbálnék belebújni, biztos, hogy szorítanának vagy lötyögnének rajtam. Ettől függetlenül ezek tökéletes cipők, de nekem nem állnak jól.

Mit jelent számodra a BMC Records által képviselt zeneiség?

Ez a hatodik lemez, amit most a BMC Recordsnál készítünk, és erre én iszonyatosan büszke vagyok. Gadó Gábor barátom által ismertem meg a BMC-t, és a kezdetek óta követem a kiadó munkáját. Ez egy olyan vállalkozás, ami előtt megemelem a kalapomat, hiszen az európai jazzen belül a közép-európai régió egyik legfontosabb képviselője, amit Franciaországban is mindenki ismer. Ha a BMC nem lenne, akkor egy hatalmas zenei űr keletkezne. Rengeteg fantasztikus lemez születik a BMC Recordsnál, és nagyon széles skálán mozog: nemcsak jazzben, hanem kortárs műfajban is jelen van, és az ifjabb és az idősebb generáció is képviselteti magát a megjelenések között.   

Van kedvenc BMC-s kiadványod?

Az egyik kedvencem a Bartók Impressions című, amit Szandai Mátyás, Lukács Miklós és Mathias Levy rögzítettek, akiket jól ismerek. Szerintem nagyon nehéz téma, amire ők vállalkoztak, mégis, erőlködés nélkül, fantasztikus megoldásokkal olyan zenét produkálnak, ami egyedülálló. Amikor hallom ezt a zenét, iszonyúan büszke vagyok, mert ez a zene része az én kultúrámnak. De nagyon sok kedvencet említhetnék, például Gadó Gábor Byzantium című lemezét, ami megint csak egy fantasztikus album.

Mi számodra a legotthonosabb zenei közeg?

Ha térben gondolkodunk, akkor sem nem egy nagy koncertterem, sem pedig egy jazzklub, inkább egy szabad, tágas tér, ahol esetleg az emberek állva is tudnak zenét hallgatni. Zeneileg rengeteg közegben érzem jól magam, és szerencsére van is lehetőségem különböző formációkban részt venni. Játszom rock zenekarban, nagyobb jazz formaciokban, és kisebb combókban, mint a trióm, vagy most ez a duó. Szerintem a zenei közeget az ember ösztönösen keresi, és persze sok függ a lehetőségektől, de még több az elkötelezett kitartástól.

---

A The Deserter című albumodon népdalfeldolgozások is szerepeltek. Szandai Mátyás, a szintén Franciaországban élő bőgős mondta, hogy minél messzebb van az ember a saját hazájáról, annál inkább elkezdi foglalkoztatni a saját zenei kultúrája. Nálad is ez indokolta a népzenei merítést?

Hét éves voltam és tangóharmonikáztam, amikor dalokat gyűjtöttem a nagymamámtól abban a hitben, hogy népdalokat gyűjtök – persze ő műdalokat és pesti slágereket énekelt. Miután elvégeztem a Liszt Ferenc Egyetem jazztanszakát Babos Gyulánál, Párizsba mentem jazzt tanulni, és ott már éreztem, hogy bizonyos dolgok fontossá válnak azáltal, hogy eltávolodunk tőle, mert olyan hangon szólnak, ami az ember lelkébe van írva. Amikor először New Yorkban jártam, éjszakánként hallgattam a helyi zenészeket a jazzklubokban, és ők annyira anyanyelvi szinten űzték ezt a zenét, hogy meghozták a kedvem ahhoz, hogy én is anyanyelven játsszam azt, amit játszom. Efelé terelgettek azok az élmények is, amikor az idoljaim, mint Bill Frisell vagy John Scofield a Párizsi Konzervatórium előtt sétálgattak, ahol laktam, és amitől lefagytam. Ez 1996-ban volt. Addig csak másolt fényképeken láttam őket a kazettáimon. Ezek az élmények kisajtolták belőlem azt, hogy vagy egy kópia leszek életem végéig, vagy megpróbálom megkeresni a saját nyelvemet.

A másik műfaji jelző, amit rendre a zenédhez kapcsolnak, a sivatagi blues.

Érdekes, mert én nagyon-nagyon szeretem ezeket az afrikai gitárosokat, de soha nem törekedtem arra, hogy úgy játsszak, mint ők. Van ebben valami abból a párhuzamból, amit Bartók is felfedezett, amikor Észak-Afrikában járt zenét gyűjteni. Rádöbbent arra, hogy itt a pentatónia mentén egy közös, messzi kapcsolatról van szó. Ugyanazokat a pentatonokat játsszák az afrikai zenészek, mint ami a magyar népzenében is megvan, ráadásul ők úgy is játszanak a gitáron, mint egy népi hangszeren. Párizsban rengeteg afrikai zenésszel lehet találkozni, és élőben hallgatni őket olyan, mintha erdélyi zenészeket hallgatnál. Tehát az ember könnyen azonosulhat ezzel a világgal, de tudatosan én nem kerestem ezt a kapcsolatot.

Miről szól a készülő duólemezed Steve Argüelles dobossal, ami a Cabane Perchée munkacímet viseli?

Ez a kifejezés azt jelenti, hogy lombkunyhó. Ez a kép úgy kapcsolódik ide, hogy igyekszünk a legegyszerűbb, legtriviálisabb formáját választani a zenének, hogy akár egy lombkunyhóban is el lehessen azt játszani.

A kompozíciók során Bartók Mikrokozmoszának etűdjeivel foglalkoztok.  

Azok a Mikrokozmosz-darabok, amiket kiválogattam, univerzális zenei kérdéseket dolgoznak fel. Bejött Moondog is a képbe: Bartók ’45-ben halt meg New Yorkban, pont akkor, amikor ugyanott Moondog elkezdte a pályafutását. Ő is valamiféle archaikus-tradicionális zenét játszott, csak éppen a felhőkarcolók között. Zenei tudásban persze nem összehasonlítható Bartókkal, de ugyanazt a levegőt szívták. És az is közrejátszott abban, hogy Bartók zenéjéhez nyúltunk, hogy közkincs lett. Ez már a jogok felszabadulása előtt is így volt: itt, Franciaországban minden zenész ismerősöm ismeri Bartókot. Steve-nek megvolt az összes Mikrokozmosz-füzet, ő ugyanis sokat dolgozott rajta, amikor zongorázni tanult. De rengeteg ember, akit ismerek, „mikrokozmoszozik”, ez a mű ugyanis a 20. századi zenei problémákat nagyon érthetően, világosan fogalmazza meg. Az egyik füzet végén még azt is felajánlja Bartók, hogy az ember eljátszadozzon vele. Mi talán tovább játszadozunk vele, mint ahogy ő azt elképzelte.

Steve Argüelles már az előző, Antiquity című, BMC-s triólemezeden is játszott. Miért döntöttetek most a nagyon minimál, duó-felállás mellett?

Ez a rizikóvállalásról szól, hiszen itt már dob sincs, csupán az akusztikus gitár és a ritmushangszerek. Bartók a munkássága végén elvetette a minimál zene magvait és úgy gondoltuk, hogy ez csak ebben a formában juthat el emberekhez. Olyan, mintha valami nagyon törékeny, fragilis dolgot próbálnánk elhelyezni egy asztalon, ami, ha ebben a formában megáll, a későbbiekben kibővíthető más hangszerekkel.

Steve az elektronikus zenében is jártas. Ez irányú tapasztalatait hogyan kamatoztatja ebben a zenében?

Jelen esetben csak akusztikus eszközöket - gyűrűket, fabatkákat és papírdobozokat - használ, mégis olyan érzése van az embernek néha, mintha elektronikus hangok szólnának. Ő nem az a fajta ütős, aki mindent lereagál, és mindenre variációkat hoz, hanem az a típus, aki sávokban gondolkodik, térben építkezik, ahol van egy konstans hangzás, amit időnként hirtelen zenei formabontások és közbeékelések törnek meg. Jól tudja azt is, hogy mi fog a mikrofonon keresztül bemenni, és akármilyen térbe megyünk, mindig másképp használja a hangszerét, mert tisztában van azzal, hogy bizonyos frekvenciák tértől függően másképp rezonálnak. Ezen kívül ő az egyetlenegy zenész, aki olyan mikrodinamikákat tud létrehozni, amik összeegyeztethetőek az akusztikus gitár hangerejével, és ez jelen esetben nagyon fontos volt számomra.

Szöveg: Szász Emese / BMC
Fotók: Somogyi Lajos

---