Először pályázott az UMZF Zeneszerzőversenyen és a nagyzenekari döntőből első díjjal távozott Láposi Dániel. A fiatal alkotó ütőhangszeres művészként is tevékenykedik, a zeneszerzést autodidakta módon tanulja. Vele folytatjuk zeneszerző-interjúsorozatunkat.

Mi a zeneszerzés: teremtés vagy közvetítés, önkifejezés vagy önátadás?

Valószínűleg az összes egyszerre. Azt gondolom, hogy ez nagyon nagy mértékben függ a zeneszerző személyétől, az ő zenéhez való hozzáállásától, attól, hogy mire vágyik. Vágyik-e arra, hogy ő maga megjelenjen a művében, akár absztrakt módon, például hangokba rejtve, akár sokkal konkrétabban, mint például előadó. Vágyik-e arra, hogy pontosan úgy játsszák a darabját, ahogyan ő elképzeli, vagy további inspirációt vár a játékosoktól, egy másik nézőpontból vett, új megfogalmazását ugyanannak a dolognak. Szerintem a kérdésben említett folyamatok mind-mind jelen vannak a zeneszerzés aktusában, csak mindenkinél különböző arányban. Azt hiszem, bennem a közvetítés és az önkifejezés különös együttállása van jelen. Amikor zenét írok, mindig azt érzem, hogy felsőbb erők kezei közé kerülök. Olyan régiókba, melyeket szinte csak a zeneszerzés útján érek el, s mintha ezen régiók szelleme közvetítődne a zenében, ami megszületik. Mivel egyik legnagyobb vágyam az, hogy ezen régiókat elérjem, és számukra médiummá váljak, így a közvetítés önkifejezés is egyben. Az önkifejezés egy nyilvánvalóbb formája, hogy a műveimben rendszeresen hangszeres játékosként is részt veszek.

Mi volt az első élmény, ami arra sarkallt, hogy saját zenét írj?

Nehéz visszaemlékeznem. Tizenéves koromban bele voltam bolondulva a rockba és a metálba. Sokszor igen egyszerű számokat hallgattam és azt gondoltam magamban: hát, ilyet biztosan én is tudnék írni. Tizenharmadik születésnapomon, mikor nagymamámnak köszönhetően egy számomra akkoriban igen jelentősnek mondható összeghez jutottam, fogtam magam, és még aznap elmentem a közeli hangszerboltba és megvettem az egyik legolcsóbb gitárt. Persze klasszikus, akusztikus gitár volt, amivel nem tudtam a rockzenekarok őrjítő hangzását előhívni, de nekem ez is megfelelt. Az interneten kezdtem ezután kutakodni, hogyan is kell igazából gitározni. Tulajdonképpen a hangszer tanulásával együtt azonnal elindult a zeneszerzői folyamat is. Egy éven belül megtanultam alapvető dolgokat és egy-két számot is írtam. Természetesen ekkor már hat éve ütőhangszereken tanultam Schwarz Jánosnál, az otthoni “rock’n’roll” egyéni szenvedély volt. Talán ezek voltak az első pillanatok, de azóta nagy utazást jártam be a műfajok terén.

Zeneszerzőként milyen a viszonyod van az időhöz?

Nagyszerű kérdés! Az időről nagyon sokat gondolkodom, elvont és kézzelfoghatóbb kontextusban is. A kézzel foghatót úgy értem, hogy az időbeosztásomat nagyon ki kell találnom. Mikor írok zenét? Mikor próbálunk? Mikor gyakorolok? Mikor jut idő bármi másra? Az elvontabb nyilvánvalóan a zenei kontextus. A világ összes zenéjét egy dolog köti össze – időben zajlanak. Ez húsz évesen annyira nagyszerű felismerés volt számomra, hogy szinte a végtelenségig kitágította a hangokról, hangok összefüggéséről, valamint általánosan a zenéről alkotott fogalmaimat. Természetesen létezik egy olyan felfogás is, ami a műalkotást mint építményt, kész művet vizsgálja, tehát például úgy veszi a kottát, mint egy épületet. Goethe is azt mondja: “Az építészet megfagyott zene”. Ez a felfogás is közel áll hozzám, de azt gondolom, hogy a kotta azért mégsem zene, tehát a zenét elsősorban időbeli művészetnek tartom. Az idő nagyon érdekes dolog, mert ahányan és amennyi helyzetben vagyunk, annyiféle létezik. Persze mérhető objektív módon is, de én mindig annak hiszek jobban, ami belül van. A zene azért jó, mert közelebb kerülhetünk egy kicsit a különböző időkhöz. Például, ha megállunk a szubdominánson, az olyan, mintha a feldobott labda elidőzne kicsit azon a ponton, mikor vissza kéne fordulnia, hogy leessen. A modern tudomány szerint ez lehetetlen, a zenében viszont lehetséges.

Az alkotói folyamatban mi az előrébb való, a hangzás vagy a zenei dramaturgia?

Kicsit hasonló a válaszom, mint az első kérdésre. Azt gondolom, hogy a hangzás és a zenei dramaturgia elválaszthatatlanok, nem hiszem, hogy rangsorolni tudom őket. Mivel volt egy elég jelentős időszak az életemben, mikor rajongtam a repetitív és meditatív zenéért, nyilván sok esetben billen a mérleg egy-egy hangzás kimerevítése, jobban mondva az apró változásokkal teli állapotszerűség felé, ami néha a formai gördülékenységet akadályozza, de ezt nem mindig sajnálom, és azt gondolom, hogy ez elősegít egy bizonyos fajta dramaturgiát. Van olyan is, hogy egy-egy hangot, vagy ütemet olyan szívesen hallgatnék még, de valamiért tudom, hogy tovább kell lépni. Azt hiszem, hogy nagyon sok változáson fogok még keresztülmenni e tekintetben.

Mi volt a legnagyobb zenei rejtély, amivel eddigi pályád során találkoztál és/vagy megoldottál?

Talán nem is nagy rejtély, inkább felfedezés volt számomra, amikor tizennyolc évesen egy metronóm kattogását több ezer BPM-re gyorsítottam. Egy teljesen appercipiálható hangmagasság jött létre belőle. Ezután azzal kezdtem kísérletezni, hogy különböző tempókra gyorsítok fel metronómkattogásokat, egyszerre. Hangközöket és hármashangzatokat hoztam létre, ráadásul meglepően hamisakat. Nagyon tetszett a kísérlet, és ekkor értettem meg, hogy a hangmagasság és a sebesség egy és ugyanaz a zenében, a kettő közti határt az érzéki csalódásunk húzza meg.

Milyen jelentőséget tulajdonítasz a címeknek?

Túl nagyot nem, de azért szeretem őket és gondolkodom rajtuk. Ha egy zenemű címe Szonáta, akkor az ember azért sokkal elvontabb mondanivalóra gyanakszik, mintha például Hajolj Bele A Hajamba. Egy darab megítélésében a cím abszolút nem döntő tényező számomra, persze, ha először hallom a címet, aztán a zenét, akkor már előzetes elképzeléssel, néha elvárásokkal, vagy akár előítéletekkel megyek neki egy darab meghallgatásának. Ezt nem mindig szeretem, de az elhangzás után bármilyen irányba elmozdulhat a véleményem egy darabról. Saját címeimben igyekszem kreatív és lényegre törő lenni, de persze azt is szeretem, ha egy címnek több értelmezése is lehetséges és nem mindig egyértelmű, mit jelent.

A komoly- és a kortárszene értése, befogadása feltételez-e előzetes felkészültséget a hallgató részéről?

Mindenképpen. Ahhoz, hogy megértsük, befogadjuk, sőt mi több, sajátunknak érezzük a zenét (bármilyen zenét), ahhoz kultúrára, ismeretekre van szükség. Elsősorban nem lexikális tudásról beszélek, inkább élményekről, az emberek személyiségébe, lelkületébe, tudatába beépült formulákról. El tudom képzelni, hogy ha megmutatnánk egy tételt egy Bach hegedű szólószonátából egy olyan embernek, aki egy kis indonéz faluban született és az egész életét ott töltötte, nem találkozott más kultúrával, alig bírná hallgatni. Mindenesetre traumatikus élmény volna számára. Egész életében a saját falujának a hangolásában, hangrendszerében hallgatott és játszott zenét, így a számára teljesen idegen hangrendszer és polifónia, néhány perc leforgása alatt több moduláció minden bizonnyal kiverné a biztosítékot. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ő kevésbé értékes számomra, hanem pont azt, hogy ő egy olyan valaki, aki szorosan kötődik ahhoz a művészethez, ami körülveszi. Természetesen nem gondolom azt, hogy a nyugati civilizált társadalomban nincs ilyen ember, csak azt, hogy nagyon kevés, és, hogy mi pont az ellenkező irányba haladunk – egyre kevesebb dologhoz kötődünk. Az úgynevezett “fejlődés”, amelyben élünk, olyan mértékű, hogy hagyományos léptékkel nehéz követni. A globalizálódott kultúra annyi mindent foglal magába, annyi minden elérhető, hogy a legtöbben csak egy masszának érzékeljük. Természetesen nagyszerű dolog, hogy bármikor be tudom kapcsolni a Spotify-on Keith Jarrett-et, az Earth Wind and Fire-t, Claude Vivier-t, Ligeti Györgyöt, Bartókot, Brahmsot, Schumannt, Mozartot, Bachot, és, hogy ezt ma már több milliárdan megtehetik, viszont ez a szuperkönnyű elérhetőség azt sugallhatja sokunk tudatalattijának, hogy ezek a dolgok nem is olyan értékesek, egy gombnyomással elintézhetőek. A túltelítettségre törvényszerű reakció az elutasítás. El vagyunk távolodva a zenétől, mint sok minden mástól. A kulcs nyilvánvalóan az ismeretterjesztés és az információszűrés, a kapcsolatteremtés és az élményszerzés. Kapcsolatokat kell teremteni szerzők, zenészek, társművészek, hallgatók, nézők, valamint stílusok, irányzatok, különböző művészeti ágak között ugyanis mindennek és mindenkinek azonos a gyökere, csak ezt mára elfelejtettük. Csak a közösen megélt tapasztalatok szolgálhatnak egy tágabb közösség számára is hiteles információval, és ezek vezetnek a megértéshez, viszont ezek előteremtése komoly kihívás elé állítja korunk művészeit, főleg egy olyan időszakban, mint a mostani. Én rajta vagyok az ügyön.

Az előadó személye – ha már ismert – befolyásolja-e a megszülető mű milyenségét?

Nálam nem mindig, de volt rá példa. A kedves barátaimból, nagyszerű zenészekből, kiváló kollégákból álló Ensemble Z kamaraegyüttesre írt darabjaimban vannak olyan szólamok, amelyeket kifejezetten egy adott művésznek szántam. Tudom, hogy szívesen foglalkoznak a darabjaimmal és kísérleteznek új dolgokkal is, és ez nagyszerű érzés. Bizonyos dolgokban befolyásolnak a velük szerzett tapasztalatok, de egyelőre még sosem volt ez a kiindulópont. Mivel még nagyon a pályám elején járok és kevés a tapasztalatom, nem zárom ki, hogy ebben lesz változás.

---

Hogy érzed: ütőhangszeres művészként a zeneszerzői munkáid is ritmikus fókuszúak?

Azt hiszem, hogy igen. Sokszor ritmikus összefüggések, különböző időbeli távolságok arányai, a távolságok különböző anyagokkal való kitöltése elsődleges a konstrukcióban.

Ha jól tudom, intézményes keretek között eddig nem tanultál zeneszerzést. Hogyan és milyen módszerekkel igyekszel zeneszerzői fogásokat elsajátítani? 

Sok zenét hallgatok. Ennél jobb módszer, azt hiszem, kevés létezik, de biztosan mestert is kell találnom. Elsősorban az egyéni tanulásban hiszek, de a mester-tanítvány viszonyt is megkerülhetetlennek tartom

Ki, vagy mi jelenti a legfőbb inspirációt számodra?

Egy hang, sok hang, a csend, a próbák az együttessel, a közös munka, mikor együtt hozunk létre valamit, és a végtelen kísérletezés lehetősége. Most, hogy a járvány miatt nem közeledik semmilyen komoly megmérettetés, van idő mindenre. Természetesen hiányoznak azok az inspirációs források, amelyek járványmentes időszakban is részei voltak az életemnek, pl. az élő zeneakadémiai órák, az emberek, a tanáraim, a koncertek. De azt hiszem, van a puttonyomban annyi élmény, hogy kihúzom a járvány végéig, az érdekes kérdés inkább az, mi lesz utána. No de ez a jövő zenéje.

2016-ban alapítottad az Ensemble Z kamaraegyüttest. Milyen repertoárral és koncepcióval dolgoztok?

Siklósi Kristóffal álmodtuk meg zeneakadémista gólyákként, hogy együttest fogunk alapítani. Ez lett az Ensemble Z. Koncepciónk, hogy klasszikus és jazz muzsikusokat egyaránt bevonva egy műfajok széles skáláján otthonosan mozgó, kreatív, a fiatal generációt friss hangon megszólító csapatot hozzunk létre, melynek van egy magja, akik mindig más-más zenészekkel egészülnek ki. Habár igazán nagy repertoárunk még nincs, folyamatosan építjük és szeretnénk a lehető legátfogóbban gondolkodni róla. A csapatban játszó fiatalok közül többen zeneszerzők is, akik műveikkel gazdagítják az együttes repertoárját. Igyekszünk minél több fiatal szerzővel együtt dolgozni, ezzel is elősegítve a már fentebb hangsúlyozott kapcsolatteremtést és az előadások hitelességét. Örömmel vetjük bele magunkat korábbi mesterek műveibe, online zenei rendezvényekbe, átiratok készítésébe, a fősodrásból kieső irányzatokba, improvizációba is, valamint további terveink közt szerepel a társművészetekkel való kapcsolódás.

Tavaly a Dharma című darabodat is velük mutattad be. Miről szól ez a darab, mi a legfőbb karakterjegye?

A mű valódi címe Dhrama. Ez egy betűcserés, trükkös cím, a szanszkrit “dharma” és a görög eredetű “dráma” keveréke. A szavak meglepően hasonlítanak egymásra és ezt érdekesnek találtam, így cím a két fogalom közti feltételes kapcsolatra utal. Véleményem szerint ugyanis mindkét fogalom magában hordozza a meggyőződést afelől, hogy létezik egy felsőbb erő, mely mindent elrendez világunkban. Amikor ezt a darabot komponáltam, akkoriban kezdtem el igazán hinni egyfajta predesztinációban, abban, hogy okkal vagyunk itt, feladatunk van, amelyet előre kiszabtak nekünk, és bármit teszünk, erről az útról akarattal sem tudunk letérni, vagy csak egy bizonyos időre, valamint feladatunkban is legfeljebb a megvalósítás módjáról dönthetünk. Persze ez nem azt jelenti, hogy az embernek nincs egyéni felelőssége. A műben a hosszú, egymástól függetlenül kavargó motívumok, melyek végül összeérnek, az egyre bonyolódó poliritmikus anyagok, melyek végül szinkronba kerülnek, vagy a keleti és afrikai tradicionális zenei és modern könnyűzenei elemek ellentéte egyfajta küzdést, az útról való letérést és a visszatérés elkerülhetetlenségét szimbolizálják. A művet a gong folyamatos, puhán lélegző tremolo-ja kezdi és zárja, mert a délkelet-ázsiai kultúrában a gong jelképezi az ember feletti erőket.

Az UMZF pályázati kiírása Bartók Bélához kapcsolódott. Miként inspirálódtál az ő művészetéből a pályaműved megalkotása közben?

Bartók Béla zenéje nagyon közel áll hozzám. Mikor megláttam az UMZF 2020 kiírását, azonnal felkaptam a fejem Bartók Zene Húrós Hangszerekre, Ütőkre és Cselesztára címe darabjának említésére és örömmel töltött el, hogy az első tétel fúgatémájára kell komponálni. A Zene... az a mű, amely közel egy évtizede igazán megvilágította számomra Bartók Béla géniuszát, és amely azóta is nagy mértékben meghatározza a zenei gondolkodásom. Ez a korai élmény vezetett el ahhoz a tisztelethez, amellyel ma Bartókra tekintek. Éreztem, ha ezzel a pályázattal nem kezdek valamit, az hiba. Elkezdtem a Metamorphommage komponálást, de őszintén bevallom, hogy csak a kezdeti inspiráció volt bartóki, a komponálás során többet merítettem pl. Stockhausen és Messiaen technikáiból, mint Bartókból, akitől viszont az alapanyag érkezett – a téma. Egy másik inspirációs forrás egy Bartók-levél volt, amelynek egy félmondata megmutatja, hogy a világ népeinek tradicionális zenéje mennyire fontos volt Bartóknak: “ha csak azt a pénzt fordítanák népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésekre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából föl lehetne gyűjteni”. A műben fellelhető tradicionális népzenékből merített elemekkel (japán odaiko dobok, indiai zenéből kölcsönzött additív ritmikus építkezés és afrikai zenéből átvett játék- és zeneszerzés technika) Bartók Béla népzene iránti érdeklődése, a népzenegyűjtésben tanúsított végtelen kitartása előtt hajtok fejet. Egyébként sok tekintetben elégedetlen vagyok a darabbal, mindenképpen fogok készíteni egy revideált változatot.

Milyen terveid vannak a zeneszerzéssel? Hogyan tervezed összeegyeztetni ezt a „szerepet” a hangszeres művész éneddel?

A válasz egyszerű: olyan darabokat fogok írni, amelyekben játszani is tudok. Úgy érzem, rengeteg lehetőség áll előttem, nagyon sok mindenre nyitott vagyok zeneszerzőként és előadóként is, élvezettel keresem az ösvényeket, terveim is vannak, minden érdekel, ami lehetséges, és szerencsére az Ensemble Z-ben egy csapat hasonlóan aktív és érdeklődő zenésszel vagyok körülvéve, akikkel kölcsönösen ösztönözzük egymást a munkára – legyen az alkotói vagy hangszeres tevékenység. Következő darabomat ütőhangszerekre, preparált zongorára és elektronikus alapra írom. Az elektronikus zenét azért tartom nagyon fontosnak, mert olyan korban élünk, amikor az emberek nagy hányada szinte kizárólag elektronikus úton hallgat zenét, így az elektronika integrálása az úgymond “klasszikus” zenei közegbe egyszerűen megkerülhetetlen. Most már ott tartunk, hogy ezen az úton tudjuk visszavezetni az embereket az akusztikus zenéhez, annak értékeihez, így biztosan elektronikus zenei tanulmányokat is szeretnék folytatni. Természetesen rengeteget kell még tanulnom, mind szerzőként, mind előadóként. Állok elébe!

Kérdezett: Szász Emese

Fotó: Hrotkó Bálint

---