A Franciaországban élő, európai hírű gitárművésszel, Gadó Gáborral folytatjuk jazz-interjúsorozatunkat, akinek nevét már sokan említették előző interjúalanyaink közül ebben a sorozatban is. Gadó Gábor nemrégiben egy új duólemezt is rögzített a BMC-ben Ávéd János szaxofonművésszel – ezt sem hagyhattuk szó nélkül.

Improvizáció vagy kompozíció?

A legtöbben azt gondolják, hogy csak a jazzben van improvizáció. Ez nem igaz. Még a romantikában is magas szintű improvizatőrök voltak, Chopin vagy Rachmaninov is mesteri szinten művelte ezt. A barokk korban pedig azzal fricskázták egymást a zenészek, hogy egymás stílusában improvizáltak és hatalmas örömzenék mentek. Tehát improvizáció mindenhol van. Sajnos az orgonán kívül más komolyzenei instrumenteknél nem tanítanak rögtönzést, és sokan ezen keseregnek is. Holott az improvizáció ösztöne teljesen princípiális: egy gyerek odamegy a zongorához és a kis praclijával ütögeti hangszert teljes élvezettel. Másrészt minden zenei kreáció gyökere improvizáció – enélkül nincs komponálás. Eötvös Péter például személyesen mondta nekem, hogy „én ugyanúgy improvizálok, mint te, csak azután leülök egy asztalhoz és leírom”.

Mi az ön számára a zene: imádság és emlékeztetés, vagy szórakozás és feledtetés?

Az első kettő. A művészet mindig együtt halad a társadalommal, tehát ha szociológiai folyamatokról beszélünk, akkor művészeti folyamatokról is beszélünk. A zene akkor változott szédületeset, amikor a munka társadalma lettünk és az iparosodás következtében a régi mesterségek szétmentek. A 14. század végéig a művészetre is azt mondták, hogy métier, azaz ’mesterség’; és ugyanúgy művészet volt egy asztalt vagy egy edényt elkészíteni, mint egy zeneművet megalkotni Abban az időben mindennek duális volt a funkciója: esztétikai és használhatósági. Amíg a munka is mesterség volt, addig mindent meg tudtak élni ezen a területen is. Ma viszont nagyon keveseknek adatik meg, hogy a munkája legyen az öröme. Emiatt lett a legfontosabb a társadalomban a szórakozás és a feledés, a „szabadulj meg önmagadtól” gondolata. A vallás az emberek szempontjából kifáradt, és mivel nem tudsz magadba kapaszkodni, mert nincs sztalker, ezért megpróbálsz önfeledt lenni. Az ebből való profit lekaszálására jött létre a szórakoztatóipar, ami arról gondoskodik, hogy egy pillanatra se találkozz magaddal. Ennek leképeződése a szórakoztató zene.

A jazz edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet feltételez, vagy zsigeri befogadást, nyitottságot?

Szerintem mindenképpen figyelmet és odafordulást. Sokkal fogékonyabb befogadókat látok a közönség soraiban, mint a zenészek között. Nagyon lehet kívülről szeretni a zenét és nyíltnak lenni. Tehát nem a képzettség a lényeg. Persze minél többet tudsz valamiről, annál szélesebb a spektrum, amit be tudsz fogadni. Ez van a kortárs művészettel is: a legtöbb ember számára érthetetlenek ezek az alkotások. Ahhoz, hogy képes legyél a kor művészetét befogadni, ahhoz tenni kell. De nem feltétlenül okos könyveket kell hozzá elolvasni, és főleg nem a kritikusokat.

Mit gondol, megkerülhető ma a művészetben az a fajta szépség, ahogy a barokkban gondolkodtak róla? Ami renden és matematikai alapokon nyugszik?

Nem, egyáltalán nem megkerülhető, sőt, azok a művészeti megnyilatkozások, amik látszólag nagyon spontának, óriási belső rendet és előmunkálatokat feltételeznek. Ami az intuícióból kirepülő dolog hatását kelti, ahhoz rettenetesen nagy rendet kell tartani. Ez nem tud máshogy lenni.

Mik a módszerei ennek a rendnek a fenntartására?

A nagy mesterek tanulmányozása, mint ahogy mindennek az a módja. Más módszer gyakorlatilag nincs is.

Mi a legnagyobb hangszeres-zenei rejtély, amit megoldott eddigi pályája során?

Nekem egy pár évem elment a barokk zenére, amikor éjjel-nappal csak azzal foglalkoztam, és egy pár évet eltöltöttem a kortárs zene tanulmányozásával. És akkor senki nem értette, hogy mi ez a barokk, majd kortárs vonzódás. Hát minden zenész tudja, hogy a nagy mesterek által megjelenített barokk muzsika a zene csúcsa a mai napig. Hát ne foglalkozzak „a zene csúcsával”? Azért, mert másnak elég az, amit magától kigondolt. Tehát az egyik megoldandó rejtély – ha nem is tűnt feladatnak – az volt, hogy hogyan lehet ezt a barokkot beilleszteni a saját világomba úgy, hogy lehetőleg semmi ne sérüljön. Biztos sztalkerrel és ízléssel.

Ki a leginspirálóbb személy, akivel valaha zenélt?

Az a baj, hogy az utóbbi pár évtizedben én inspirálok, és nem engem inspirálnak.

És mitől lesz inspiráló a jelenléte valakinek?

Attól, amit közvetít – mindösszességében. Tehát egyrészt a fölkészültsége miatt, másrészt a zenei intuíciójának a minősége miatt. Ha egy igazi mester leül melléd és hallgattok, akkor te tanulsz valamit. Ez tényleg így van, ez nem vicces. Akit nagyon szeretek, az Dukay Barnabás, és nagyon sokat tanultam a francia kvartettemtől is annak idején.

Ha egy lakatlan szigetre menne, melyik hangszerét vinné magával?

Egy gitárom van, úgyhogy azt.

Az áram hiánya nem okozna fönnakadást?

Semmi baj nem lenne, én ugyanis soha nem gyakorlok erősítővel. Mert az interpretációban ugyanannak a minőségnek kell megszólalni így, mint ami elektronikai rásegítéssel szólna.

A hiba a zenében lehetőség vagy buktató?

A zene mindig emberi, tehát soha nem lesz abszolút. Az abszolútból táplálkozhat, de az interpretáció már emberi lesz, tehát lehetetlen a tökéletes interpretáció – ugyanakkor mindenképpen a tökéletességet kell közelíteni. Tehát én azt mondom, hogy a hiba önmagában soha nem jó. 

Melyikben érzi magát inkább otthon: a tiszta műfajiságban, vagy a zsánereken túlmutató zenében?

Minden zene gyökere az improvizáció, ezt már megbeszéltük. De manapság, ebben a történeti korszakban bármilyen zenét játszol, tiszta jazzt például, amilyen az a műfaj kialakulásánál volt, akkor múzeumban vagy. Többen csinálják ezt, de annak semmi köze ehhez a jelenlegi korszakhoz. Én úgy érzem, hogy korszerűnek kell lenni. Nem létezhetek egy előző korban.

Érzékel még kialakuló műfajokat, iskolákat, vagy csak egyéni hangok vannak?

Az a baj, hogy nagyon nagy lett a káosz és rengeteg féle hatás ér bennünket. Képzeld el, hogy amikor Prágában egy Don Giovanni előadást kértek Mozarttól, akkor egy nap alatt bepróbálták tökéletesre. Miért? Mert abban az időben egy nyelvet beszélt a zene. Szédületes, fölfoghatatlan, de a barokkban csak kortárs barokk zene létezett. Képzeld el, hogy ott milyen egyszerű volt a helyzet: nem voltak influenciák. Manapság az egész zenetörténetet kell tudni. Most millió és millió hatás van. Ebből jött, hogy individuális lett a zene. De én azt hiszem, hogy a művészet nem tud nem fejlődni. Amikor a civilizáció fejlődésképtelen lesz, akkor a művészet is megáll majd a fejlődésben.

Mit jelent az ön számára a BMC Records által képviselt zeneiség?

Ami nekem pozitívumként szembetűnik, hogy nagyon sok mindennel foglalkozik a BMC. Itt a házon belül fölfedezték azt, hogy rendkívül sokrétű a zenei paletta és hogy ennek a sokrétűségnek kell fórumot adni.

Van kedvenc BMC Records-kiadványa?

Persze. Én nem nagyon hallgatok jazzt, tehát inkább a kortárs, komolyzenei kiadványokban vagyok tájékozott. Egyetlenegy problémám van: a mai zene trendi lett, tehát van egy uralkodó divat, és mindenhol ugyanazt hallom. Ez szerintem pont a kulturálatlansággal, és a széles spektrumú tájékozottság hiányával függ össze. Top zenészekkel játszom a világban, akik a legjobb jazziskolákban tanultak, de ha nincs önnevelés, akkor nincs semmi. És mindennek az ambíció a mozgatórugója. Mindenesetre bármi is van most a jazzben, hatalmas dolog, hogy ezt itt, ebben a kis országban meg lehet mutatni. Hogy egy héten el lehet 3-4 zenekart hívni külföldről, és itt a magyar közönség és a zenészek látják, hogy mi folyik Európában. Aztán majd mindenki választ, amit akar.  

Mi az ön számára a legotthonosabb zenei közeg?

Feltétlenül egy értelmes csapat kell legyen. Nem okos emberek gyülekezete, hanem értelmeseké: ez egy nagyon jó fogalom, mert arról szól, hogy nyissuk ki magunkat és értelemmel szemléljük azt, ami zajlik. Ha ez megvan, akkor az egy jó közeg.

---

Legújabb lemezét Ávéd János szaxofonossal duóban rögzítette a hetekben. Miért ez a minimális duóformáció? Mit szeret benne?

A gitár egy polifonikus hangszer és ezen belül is nekem egy vertikális zenei gondolkodás adatott. Ha egy grafikonra fölteszek egy harmóniát, és mint a gyerekek, ledöntöm, az ugyanaz lesz lineárisan, csak elfolyatva. Tehát az én vertikumomhoz kell egy lineáris sík – érted mit mondok. Ezért egy brüsszeli trombitással, Laurent Blondiau-vel csináltam az előző lemezemet, a Veil Quintessence címűt. Jancsival megismerkedtem, és egyrészt nagyon tetszett a lineáris szaxofonjátéka, másrészt ő tud vertikálisan gondolkodni. A legtöbb zenész a zenei alapfunkciókra játszik, de ő hallja is, hogy mi zajlik, és ez nagyon különleges. Egész máshova megy az improvizációi során és az írásban, ugyanis ő tud gitárra írni. Senki nem tud gitárra írni, csak ő. Másrészt én nagyon szeretem a kamaraformációkat és ezen belül a duóformációt azért, mert rettenetesen nagy a tér. Tehát hogyha van egy ritmus szekció, egy bőgő és egy dob, az már rengeteg mindent meghatároz.

Van valami összefoglaló gondolatisága ennek a lemeznek?

Direkt módon nincs, de teljesen spirituális aspektusból jött, nem is tud máshonnan jönni.

Szöveg: Szász Emese

Fotók: Huszti István

---