A BMC-hez közel álló zenészeket bemutató interjúsorozatunkban ezúttal a vajdasági brácsás, zeneszerző Mezei Szilárdot kérdeztük, akinek koncertjei mindig ünnepszámba mennek az Opus Jazz Clubban.

Improvizáció vagy kompozíció?

Először is, szerény véleményem szerint nem „vagy”, hanem „és”. Tanult szakmám szerint zeneszerző vagyok elsősorban, mégis, ha választani kellene, akkor egyértelműen az improvizációt tenném első helyre, egyrészt, mert az a zene, a zenélés alapállása, másrészt pedig szerintem improvizáció nélkül nincs kompozíció, kompozíció nélkül viszont van improvizáció.

Mi számodra a zene: szórakozás vagy imádság, feledtetés vagy emlékeztetés?

Igazából mindegyik. Árnyaltabban fogalmazva, elsősorban imádság, másodsorban emlékeztetés, harmadsorban szórakozás, és végül feledtetés, de talán inkább elfeledés.

A komponálás a "múzsa csókjától" ihletett állapot, vagy kemény, intellektuális és érzelmi munka?

Részemről ihletett állapotban való érzelmi, intuitív és kitartó intellektuális munka. Keménynek nem nevezném, legfeljebb változóan nehéznek és nehézkesnek és hosszadalmasnak és pillanatnyinak és sokszor meglepően rövidnek.

A jazz edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet feltételez, vagy zsigeri befogadást, nyitottságot?

Magam nem hiszek az edukált hallgatóban, úgy gondolom, az a zene, amelyhez előtanulmányok szükségesek, nem él meg. A zene elementáris lényegével ellentétes, hiszen a zene nem az intellektusra hat. Természetesen zenészként óriási élmény bizonyos kompozíciók hallgatása közben a struktúrák, harmóniák, módszerek, megoldások, folyamatok, formai bravúrok felfedezése, megélése és újramegélése, ugyanakkor ezek olyan „háttérinformációk” igazából, amik egy igazán jó zenénél zsigeri élményként is léteznek, legfeljebb nem tudatos szinten, de ez a tudatosság – a zenét tekintve – szerintem nem lényeges. A lényeg az élmény. „Élmény, in perfectum”, ahogy Koncz István verscíme is mondja.

A nyitottság természetesen alapfeltétel, ahogy a kihegyezett figyelem is, de ez minden komoly művészetre, így a jazz-zenére, mint fenoménre is igaz. Szerintem a jazz egy nagyon komplex, olvasztótégely-szerű, nagyon nyitott, befogadó és integráló, állandóan változó, változásra alkalmas és arra kész zeneművészet, talán a legnyitottabb és legnagyszerűbb. Ha vallásokhoz kellene hasonlítanom, akkor elsősorban a Buddhizmushoz, és részben a Szúfihoz és Kereszténységhez hasonlítanám.

Mi a legnagyobb hangszeres-zenei rejtély, amit megoldottál?

Sajnos, vagy nem, hangszeres rejtélyt soha nem oldottam meg. Tény ugyanakkor, hogy 30 éves (kb. ennyi éve komponálok is), improvizatív-zenészi pályafutásom során majdnem minden koncert alkalmával valami újat fedezek fel a hangszeremen, amit azelőtt soha nem alkalmaztam, se gyakorlás, se próbák, se korábbi koncertek alkalmával. Ez számomra mindig meglepetés és élmény, és a zenei óceán (pl. Hamvas Béla kitűnő esszéje, az Indián halottasének című mond erről sokat) nagyvonalúságát és nagyszerűségét, illetve a hangszer(ek) végtelen lehetőségeit bizonyítja a számomra.
Viszont van egy elméletem, miszerint az európai zenetörténetben egészen addig a pillanatig, amikor Mendelssohn először előadatta a Máté-passiót, mindig kortárs zenét játszottak, vagyis azokat a műveket, amelyek éppen akkor születtek. Viszont amikor elkezdődött ez a folyamat, amely arra irányult, hogy elő kell venni a régi zenéket, mindez fokozatosan megváltozott, majd megszűnt, és ennek folytán mára odáig jutottunk, hogy a mai kortárs zene annyira távol van a közönségtől, hogy annak egy jelentős része teljesen befogadhatatlannak tartja. Olykor elgondolkodom azon, hogy vajon hol tartanánk, és vajon milyen lenne a mai – a szó szoros értelmében vett – kortárs zene, ha mindez nem történt volna meg. Ez az én nagy dilemmám, amit azonban sajnos már semmilyen módon nem lehet modellezni. Igaz viszont, hogy akkor nem ismernénk Bachot, és még sok régi nagyszerű zeneszerzőt, és ezáltal sokkal szegényebbek lennénk. Csak hát valamit valamiért, hiszen így meg ma gyakorlatilag nincs is szó szerint értelmezett kortárs zenénk…

Ki a leginspirálóbb személy, akivel valaha zenéltél?

Hálátlan kérdés, de ha egy személyt kell megneveznem, akkor egyértelműen Szabados György.

Ha egy lakatlan szigetre mennél, melyik hangszeredet vinnéd magaddal?

A brácsámat. De egyébként egy lakatlan szigeten valószínűleg énekelnék. Sőt, valószínűleg inkább csak hallgatnék, és hallgatnám a természet nagy zenéjét.

A hiba a zenében lehetőség vagy buktató?

Ha valami hiba, akkor az hiba, lett légyen az a zenében, vagy bárhol másutt. Van egy „íratlan szabály” az improvizatív zenében, hogy ha egy hibát megismételsz, akkor az megszűnik hibának lenni. Van benne valami, de – attól függetlenül, hogy hibázni emberi dolog – ez semmiképpen se egy megszívlelendő és követendő „szabály”. Igyekezni kell, hogy az ember mindig, minden pillanatban jelen legyen, amikor zenél. Gikszerek mindig vannak, és ha megtörténnek, a zene lényegét és az élményt nem kell, hogy befolyásolják. Semmi sem a tökéletességről szól, a lényeg sosem azon múlik, hogy becsúszik-e egy gikszer. Szerintem az alapállás a lényeg. Meggyőződésem, hogy egy „hibátlan”, perfekt, ugyanakkor kevésbé átélt, lelketlen zenei előadás kevesebb élményt nyújt, mint egy tüzesen átélt és előadott, esetleg melléütésekkel és gikszerekkel tűzdelt előadás.

Melyikben érzed magad inkább otthon: a tiszta műfajiságban, vagy a zsánereken túlmutató zenében?

Megmondom őszintén, már a kérdést se tudom igazából értelmezni. Nem hiszek sem a tiszta műfajiságban, sem a zsánerekben. Egy Édith Piaf-sanzon, egy Cecil Taylor-szólókoncert, egy Tom Waits-ballada, egy Anthony Braxton nagyzenekari mű, vagy egy Braxton-szóló, egy Debussy-zongoradarab, egy Bartók Cantata Profana, egy Prapancham Sitaram által játszott dél-indiai fuvolazene, egy Berecz András által elénekelt kalotaszegi hajnali, Pozsár Máté szextetje (ami az utóbbi évek egyik legnagyobb zenei élményeim közé tartozik) egy Netti-által eljátszott kalotaszegi legényes, Balanchander veena-játékos zenéje, egy Mingus-kompozíció, egy Monk-szóló, egy John Carter kvintett, egy Dresch Mihály-darab, egy Giuffre triózene, egy Lutoslawsky-szimfónia, Mal Waldron zongorajátéka és kompozíciói, egy Ligeti Requiem, Buxtehude Membra Jesu Nostri című műve, Steve Lacy szopránszaxofon játéka, Gesualdo életműve, Bach Máté passiója, és még sorolhatnám az idők végezetéig, mindegyikben otthon érezheti magát az ember. Ezek mind úgymond tiszta műfajú zenék, és ugyanakkor zsánereken is túlmutatók.

Mit jelent számodra a BMC Records által képviselt zeneiség?

Nagyon tetszik az, és igen nagyra értékelem, hogy a kiadványaik szerteágazóak, és felölelik a kortárs jazz és a kortárs komolyzene magyar és nemzetközi irányzatait. Ami nekem kevésbé tetszik, az az arculat, a borítók képzőművészeti megoldásai. De ez utóbbi természetesen csak egy nagyon szubjektív megjegyzés.

Melyik a kedvenc BMC Records-kiadványod?

Sok van, nem szeretnék egyet se kiemelni.

Melyik a legkedvesebb koncertélményed a BMC-ben?

Sajnos, mivel elég távol élek Budapesttől, ritkán adódik alkalom, hogy elmenjek egy BMC-s koncertre, ezért erre érdemben nem tudok válaszolni. Alexander Hawkins trió koncertje nagy élmény volt. Illetve, felvételről Pozsár Máté szextetje. Viszont, fellépőként mindenképpen el szeretném mondani a következőket: saját zenekarral ezidáig háromszor, vendégzenészként két alkalommal volt szerencsém fellépni a BMC-ben. Lenyűgöző a professzionalizmus, az az emberség, tisztelet, amivel viszonyultak hozzánk, holott nem külföldi, nagy sztárok vagyunk, és mindez a koncertek szervezésének legelejétől a kivitelezésig, őszintén mondva, a BMC-s szervezés volt a legprofesszionálisabb a pályafutásomban, minden szempontból.

Mi számodra a legotthonosabb zenei közeg?

Számomra a legotthonosabb zenei közeg az, amiben úgy tudok zenélni – működni zenészként –, hogy a befogadó közeg és az előadó (ebben az esetben magam) ugyanazon sorsot éljük. Sajnos ez nagyon ritkán történik meg, mivel a legkevesebb az az alkalom, amikor ilyen közegben tudunk zenélni.

Ha most tükörbe nézel, mit énekel a tükör?

Általában, hétköznapi értelemben nem nagyon szoktam tükörbe nézni. Átvitt értelemben azt gondolom, hogy a tükör az ego helyszíne. Ha énekelne a tükör – de ezt nem teszi – akkor annak a tükörképét énekelné, amit „ez a figura”. Szándékosan kerülöm az „én” fogalmát. „Ki mondja, ki kérdezi?”

Határon túli születésed vonatkoztatható-e valamiképp arra a tényre, hogy műfajok és zenei nyelvek tekintetében is határterületeken mozogsz?

Először is, én magamat határon inneniként élem meg, mivel a határon innen születtem, és élek, s nem azon túl. Nem tudom, hogy milyen határterületeken mozgok. Ezen nem gondolkodom, mert nem érdekelnek a határok. A világban létezem, a határok pedig számomra inkább politikai fogalmak, és állandóan változnak. Emberi mértékben lassan, amúgy meg gyorsan. De a kérdésre visszatérve, valóban, a zenében se érdekelnek a határok, legfeljebb azok, amik a jó zene és a rossz zene között húzódnak, amiket viszont nem tisztem meghúzni, legfeljebb a magam számára. Mint korábban is mondtam a stílusokkal kapcsolatban, ha lehet, maga a zene érdekel, nem a határai és nem a stílusai.

Hogyan tudod alkalmazni az általad játszott, improvizatív zenében a viszonylag kötött struktúrájú népzenét, egyik zenei anyanyelvedet?

Valószínűleg, és reményeim szerint úgy, hogy nem alkalmazom. Nem alkalmazom, hanem – egyrészt, bennem van, és anyanyelvként élem meg, úgy működik és úgy hat – ott van, megjelenik és jelen van. És mindig örülök neki. És, ami nagyon fontos, én lényegében nem játszok népzenét. „Mindössze” az a zenei anyanyelvem. Népzenét hitelesen játszani – na, az az igazán nagy feladat. Én viszont improvizálok, és komponálok.

A brácsa nem tipikusan jazz-hangszer. Nehéz volt megtalálni helyét az improvizatív kortárs jazzben?

A brácsa is „csak” egy hangszer. Mint minden más hangszer. Igaz, hogy egy hendikep-hangszer, mivel a teste nem felel meg a hangzásának.
Tipikus jazz-hangszer a szaxofon. Én nem találtam meg a brácsa helyét a jazzben, nem is kerestem. Úgy gondolom, a zenét nem egy hangszer határozza meg, hanem az, amit azon játszanak.

Rendszeresen dolgozol színházi zeneszerzőként is. Az alkalmazott zeneszerzésben mi a legnagyobb kihívás?

Az alkalmazott zene teljesen más, mert alkalmazott, és – esetemben – a színházi előadást igyekszik kiszolgálni. Ez mind elsősorban a színházi előadás rendezőjétől függ. A kihívás az, hogy a rendező elvárásait a legeslegjobban kiszolgálja a színházi zeneszerző. Optimális esetben ez egybeesik a zeneszerző elképzeléseivel. Ezidáig kb. 60 színházi előadás zenéjét írtam meg, és nagy örömömre szolgál, hogy végeredményben mindegyik így működött.

Quartettel, septettel és Márkos Alberttel duóban is játszol. A különböző létszámú felállások más-más zenei gondolkodást feltételeznek?

Igen, minden felállás más- és más zenei gondolkozást igényel, zeneileg és technikailag is. Az általad említett felállások (mert van még más létező felállás is) közül a kvartett és a szeptett lénygében egy ugyanazon koncepció alapján működik, míg a duó Márkos Alberttel egy merőben más dolog, mert az teljesen improvizatív. Ez utóbbi egy külön téma, egy régi szoros barátság és zenei együttgondolkodás. A kvartett és a szeptett pedig ugyancsak egy régi, és baráti viszony, s amelyekben a kompozíció az elsődleges, az improvizáció ugyanakkor nagyon fontos elem.

Hogyan töltöd napjaidat a koronavírus miatti megváltozott helyzetben?

Sajnos azt kell mondjam röviden, hogy munka szempontjából sehogy. Egy kicsit bővebben, én Szerbiában élek, itt a dolgok egy fokkal szigorúbban működtek, mint Magyarországon. Egyrészt alkotmányellenes rendkívüli állapot (mint a háborúban), és a vele járó komoly kijárási tilalmak voltak, kb. egy hónapon át minden este 6-tól másnap reggel 5-ig, hétvégenként több napos teljes kijárási tilalom. Ezt négy kiskorú gyermekünkel egy kis lakásban nehezen, de végeredményben komolyabb lelki sérülések nélkül éltük túl. A 65-éven felülieknek mindvégig 24 órás kijárási tilalom volt (ami a szüleimet érintette). Életem során, ebben az országban élve az ilyen rendkívüli állapotok többször is megtörténtek, így nem volt számomra teljesen új. A lényeg, hogy nekem ez az úgynevezett járvány nem volt inspiráló. Kb. 2 hete feloldották a rendkívüli állapotot, azóta tudok dolgozni.

---