Hírek

Hírek Búcsú Szakcsi Lakatos Bélától

Szakcsi Lakatos Béla életének 80. évében, október 2-án örökre távozott közülünk. A Budapest Music Center nevében Bognár Tamás gondolataival búcsúzunk a művésztől.

A BMC Records munkatársaként több mint 20 éve ismerkedtem meg Szakcsi Bélával, konkrétan a 2001-ben megjelent, Kathy Horváth Lajossal készített lemezével (In One Breath) kezdődött az együttműködésünk. Kurtág, Eötvös, Boulez, Ligeti – sorjáznak a nevek az album négy felvételének ajánlásaiként, szóval nem éppen az „amerikás” Szakcsi-hangzással adtuk meg a felütést. (Nemzetközi karrierje kiemelkedő állomásaiként négy lemeze jelent meg a neves GRP Records-nál 1988 és 1994 között.)

Rajongott a kortárs zenéért, de minden más zene is érdekelte. Ha csupán arra a tíz albumra tekintünk, amelyek a BMC gondozásában megjelentek, akkor is nyilvánvaló, hogy mennyire szerteágazó volt zenei tevékenysége, s mennyire széles látókörrel bírt. Az amerikai világsztárokat (Jack DeJohnette, John Patitucci, Chris Potter stb.) felvonultató három modern jazzalbuma mellett felvett velünk folkos beütésű gipsy jazzt (Na Dara!), „őrült” francia muzsikát a La Campagnie des Musiques à Ouïr trióval, improvizált Lukács Miklóssal a zongora-cimbalom duójukkal, s szintén egy rögtönzése hallható az egyik Eötvös Péter CD-nken. Adtunk ki vele továbbá szóló koncertalbumot, majd a legutolsó BMC-s lemezén, az előzményeket és a kiadót tekintve talán kissé meglepő módon, örökzöldeket játszik (Density of Standards).

Játszik. Ez az a szó, amibe számomra belesűrűsödik Béla személyisége. Csak most gondoltam bele, hogy maximális tiszteletem és szeretetem mellett valószínűleg ennek okán nem tudtam soha „Béla bácsizni”, bár nálam idősebb kollégák is gyakran így szólították. Mert hogy is lehetne egy ilyen kiapadhatatlan gyermeki érdeklődéssel és játékossággal zenélő ember „bácsi”? Szeretett átfogó koncepciókat alkotni, nagyszabású, komoly darabokat, például musicaleket komponálni, de nekem általában akkor adta a legtöbbet, amikor „csak úgy”, mintegy mellékesen odaült önfeledten muzsikálni.

„Sírsz” – csendült fel gyakran a szó a stúdióban vagy koncertjeink két setje között az öltözőben, ami persze azt jelentette, hogy valami nagyon jól sikerült. Chick Corea formálisan ezt úgy kommentálta, hogy Szakcsinak „fantasztikusan eredeti és egyéni a billentése”, nekem meg egyszerűen számtalanszor kijöttek a könnyeim.

Viszont még gyakrabban nevettünk, Béla egész fizimiskájából áradt a bohémság, alapból megbújt egy kis félmosoly a szája szélén, a huncut szeme sarkában, de sokszor a ház is zengett, akkorákat hahotáztunk. Például amikor a műtétjét mesélte, hogy hát tulajdonképpen neki „kivették a szívét, de aztán sietve visszarakták, mert anélkül azért nehezen zongorázna”. Humora mellett mély humánuma is megérintett, mindig az összetartozásra, a békére törekedett, ebben az értelemben vett ’keresztapasága’ sokak számára nyilvánvaló volt. Emlékszem egyszer egy klubvezető barátunk szorongó telefonjára, hogy kérjem már meg Bélát, segítsen egy másokkal kialakult vitás ügye elrendezésben, mert nem volt kétség afelől, hogy az ő szavának súlya van.

Felnéztek rá, és nem csak zenei nagysága miatt. Olyan életbölcsességgel rendelkezett, amit nem könyvekből tanult. Bár nem tartotta magát túl olvasottnak, egy könyvet nagyon szeretett, a Bibliát.

Azt mondta, először még titokban olvasgatta, mert mit szólnának hozzá a jazzisták. S tényleg nem túl sok emlékem van e témában, mármint, hogy jazz zenészekkel diskurálok az angyalokról. Vele ellenben nagyon is lehetett, minden fellengzősség nélkül. Egyszer együtt sétáltunk a Kálvin téren, hirtelen megállt, és az elmaradhatatlan baseball sapkájában, spontán előadott nekem egy tanítást a hitről, csak éppen ezerszer élőbben, mint a mai kommersz TV-prédikátorok zöme.

Hitvallása nem tette bigottá, abszolút érzékelte a mai folyamatokat, élesen látta a világot, elég tanulságos például visszaolvasni egy 1995-ös interjút, amit Jávorszky Béla Szilárd készített vele.

„A XXI. században nem lesz szükség sok művészre, sőt véleményem szerint az európai kultúra is eltűnik, még emlékezni sem nagyon fognak rá. Kevés polihisztor marad fenn. Vannak persze sajnos olyan próbálkozások, hogy digitálisan összevagdossák Mozartot, Bartókot, Ella Fitzgeraldot és Michael Jacksont, s csinálnak belőlük egyet. De ez a zene halálát jelentené.”

Csupán remélhetjük, különösen a jelenleg zajló történések fényében, hogy nem a próféta beszélt Szakcsiból.

Végül hadd idézzek tőle ismét az előbbi interjúból: „Nem lázongok, tűrök. S ha Bartók és a többiek kibírták, én is kibírom. Ezzel az erővel és tehetséggel egyszerűen csinálnom kell. Az a lényeg, hogy a tűz ne aludjon ki bennem. Mert ha kialszik, akkor mindennek vége.”

Pár napja még egy novemberi Opus-os koncertlehetőségről beszültünk vele – korát meghazudtolva, fáradhatatlanul jött a klubba még az utóbbi időben is –, s most úgy tűnik, hogy „akkor mindennek vége”.

„Sírsz”, sírok. De azért feltűnt valami, ami sokak szerint nyilván véletlen, én viszont nem tudok mellette elmenni: Béla a védőangyalok napján, október 2-án ment el.

Ő mindenesetre hitt abban, hogy van ott fent valami a szivárványon túl, s ezt kifejezte zenéjében is. Itt lehet meghallgatni játékát:

https://www.youtube.com/watch?v=drJ9IDl6cXk

Portréfotó: Huszti István, 2004