Johann Sebastian Bach a nyugati művészi zene legtekintélyesebb, legkomolyabb, legszigorúbb alkotóinak egyikeként él a köztudatban. Bár ez a kép Bach fontos vonásait ragadja meg (mesterségbeli tudását, elmélyültségét, szellemi kaliberét), koránt sem mondható teljesnek. Fazekas Gergely zenetörténész háromrészes előadássorozata Bach másik arcát mutatja be: a korabeli vígoperához fűződő viszonyát, a humorát (igen, a humorát!), azokat a zenével teli mindennapokat, amelyeket 1723 után Lipcsében töltött egyre gyarapodó családi és tanítványi körben. Az előadásoknak ugyanakkor fontos szereplője lesz a 18. századi Lipcse világi zeneélete is a születőfélben lévő kávéházi kultúrával, melynek két meghatározó, egyaránt függőséget okozó eleme volt: a kávé és a zene. S ahogy az Bach „Kávé-kantátájából” (BWV 211) kiderül, az előbbi komolyabb veszélyeket tartogatott a kamaszlányokra nézve, mint az utóbbi. Bachnak persze, miként látni fogjuk, zeneszerzőként és apaként mind a kávéval, mind a kamaszlányokkal, mind a zenével komoly küzdelmeket kellett folytatnia.

1. BACH ÉS A VÍGOPERA

Minden idők legnagyobb egyházi zeneszerzőjével kapcsolatban blaszfémiának tűnhet a kérdés, hogy miért nem írt operát, de csak az utókor perspektívájából. A 18. században ugyanis szinte kizárólag az a zeneszerző nem komponált operát, akinek nem adódott erre lehetősége. Bach közéjük tartozott: pechünkre 1720-ban, három évvel azelőtt bezárt a lipcsei operaház, mielőtt a városba költözött volna. Egyfelvonásos operákat azonban komponált a lipcsei időszakban, igaz ezeket világi kantátának nevezzük, és ritkán kerül sor szcenírozott előadásukra. Fazekas Gergely zenetörténész előadása Bach világi kantátáinak világába nyújt bevezetést, s felvázolja azt a magánéleti-szakmai közeget, amely Bach 1730-as években keletkezett világi művei számára szolgáltatott hátteret.