Valószínűleg Händel maga azon csodálkozna, hogy miért csak most? Azon pedig végképp fennakadna, hogy Bach előbb került terítékre nálunk, mint ő. Pont egyidősek voltak, Händel csak néhány évvel élte túl szaktársát, és mindkettejük látását ugyanaz a kuruzsló tette végleg tönkre utolsó éveikben. Händel viszont világsztár és dúsgazdag ember volt, míg Bach csupán egy elismert kántor, szerény körülmények között. Händel megfordult Európa legfontosabb udvaraiban, Bach egész életében egy pár kilométeres körön belül mozgott csupán. Ma mégis: Bachról szinte mindent tudunk, Händel régi dicsősége pedig mintha megkopott volna kissé. Itt az ideje, hogy belássuk: egy évben akár két korszakos zseni is születhet. És 1685-ben éppen ez történt.

Egyből a végén kezdjük: a hatvanöt éves Georg Friedrich Händel nagyobb dicsőségnek örvend, nagyobb befolyással és vagyonnal bír, mint bármelyik korábbi zeneszerző. Anglia saját fiává fogadta, színházi vállalkozásai busás hasznot hoztak, és új fejezetet nyitott az opera és az oratórium történetében. Ezek a pompázatos külsőségek nem is állhatnának távolabb a mindössze pár száz kilométerre délre élő, szerényen alkotó, és a vaksággal küszködő kortárs, Johann Sebastian Bach körülményeitől. Bach még halálos ágyán is a régi hagyományt folytatja korálfantáziáival, míg Händel hatvanon túl is új feladatban próbálja ki magát: a színpadi kísérőzenében. Ebben a műfajban egyetlen remekműve az Alceste, mely a hazai színpadok ritka vendége.