1942 őszén, miközben javában zajlott a sztálingrádi csata, a II. világháború legvéresebb összecsapása, Münchenben bemutatták Richard Strauss utolsó operáját, a Capricciót., A „rokokó cselekmény” akörül forog, hogy a zene vagy a szöveg fontosabb egy operában, s a grófnő inkább a zeneszerzőt vagy a költőt ajándékozza-e meg szerelmével. Az opera a zeneszerző új vonós szextettjének próbájával indul. Az áradó, szerelmes muzsika mintha mit sem tudna a világégésről, melynek közepette született. 

Beethoven F-dúr kvartettje (op. 135) a zeneszerző legutolsó befejezett alkotása, az utolsó nagy kvartettek befejező darabja. Az élettől való búcsú helyett a hol nosztalgikus, hol vaskos humor máskor meg önirónia adja a mű alaphangját, a Desz-dúr lassú tétel viszont a legmélyebb és leggyönyörűbb Beethoven-zenék egyike. 

Bolcsó Bálint új darabjában „a kvartett négy független hangszer laza közösségeként működik, melyben mindenki egyéni utakon jár. A sors azonban újra és újra olyan szituációkba sodorja őket, melyekben a külső szemlélő számára egységes organizmusként jelennek meg.” 

A 28 éves Ravel egyik első nagy remekműve az F-dúr vonósnégyes. Debussy jobban lelkesedett érte, mint Fauré, akinek a mű ajánlása szól.