Pablo Casals meg a többiek

Miként viszonyultak a Bach halálát követő évtizedekben a csellószvitekhez, s hogyan kezelte a műveket a 19. század? Hány évig várt a csellószviteket tizenhárom évesen felfedező Pablo Casals, hogy koncerten eljátssza a darabokat, s hogy lemezen rögzítse a teljes sorozatot? Miként határozta meg Casals varázslatos felvétele az utána következő csellista generációk látásmódját? Nemcsak ezekről a kérdésekről lesz szó a sorozat harmadik estjén, hanem a csellószvitek különféle kiadásairól és átdolgozásairól is, illetve a hangszerválasztás kérdéséről, amely korántsem tűnik olyan egyértelműnek, mint ahogyan sok mai csellista képzeli.

Johann Sebastian Bach hat csellószvitjét afféle ezoterikus aura lengi körül. Nem véletlenül. A darabok keletkezéstörténete, a sorozat címzettje és összeállításának célja egyaránt ismeretlen, és zenei szempontból is igen különösek ezek a művek. Bach, a polifónia mindenható mestere itt a tételek jó részében egyetlen szólamot használ, egyetlen magányos szólamból alkotja meg lenyűgöző hangzó építményeit. Fazekas Gergely Goldberg-variációkról szóló előadássorozata után most a csellószvitek végtelen univerzumába kínál betekintést három előadásban, melyek során szó lesz a művek történeti kontextusáról, fogadtatástörténetéről, interpretációs hagyományáról és persze magáról a zenéről is. A három előadást követően két koncerten megszólal majd a teljes sorozat Rohmann Ditta előadásában, és ha a zenetörténeti fejtegetések, illetve napjaink egyik legjobb Bach-játékosának hangversenyei után egyesek úgy érzik, hogy továbbra is maradt még felfedeznivaló a darabokban, akkor jó nyomon járnak. Mert, ahogy Pablo Casals fogalmazott egy alkalommal: „Bach örökkévaló, és senki, de senki nem fogja nagyságát, mélységét, és sokszínűségét valaha is elérni.”