Fazekas Gergely muzikológus és vendégei beszélgetnek zenéről, társasjátékról, társművészetek közösségéről, művészi közösségünk és hagyományaink játékszabályairól.

A nyugati zene, irodalom és képzőművészet történetének egyik meghatározó sajátossága, hogy folyamatosan tart valamerre, sőt folyamatosan előre tart. A hagyományos történeti elbeszélések többnyire azokra az alkotókra összpontosítottak, akik saját művészetük nyelvét megújították, vagyis a mindenkori avantgárdokra. A 20. század végére aztán a folyamatos fejlődés eszméje (de legalábbis az erről szóló narratíva) mintha elvesztette volna a varázsát, a progresszió mentén ugyanis rendesen hullott a forgács, a forgácsnak pedig részévé vált a szélesebb nagyközönség is. Művészeti ágakon átívelő általános jelenséggé vált, hogy a kortárs alkotások csak egy szűk, hozzáértő kör számára érdekesek, Hermann Hesse utópisztikus regényének kifejezésével: üveggyöngyjátékká lettek. Persze ez az állítás csak akkor igaz, ha a hagyományos elbeszélés szerint az újítók számára sajátítjuk ki a „kortárs” kifejezést.

Kovács Krisztina, művészettörténész, a Várfok Galéria művészeti vezetője, Bárány Tibor, irodalomkritikus és Fazekas Gergely, zenetörténész beszélgetése ilyesféle kérdésekről fog szólni: hogy mire vonatkozik a „kortárs”, mit jelent egy zene (vagy éppen egy regény, illetve festmény esetében) az, hogy „új”, hogy halad-e még valamerre a művészet története, vagy véget ért, mint Hegel óta oly sokan megjósolták.