Nincs mit szépíteni: a kortárs zene befogadása gyakran nehéz. Rétegeinek feltárása sokszor bonyolultabb, mint a „régi” zene esetében. Pedig végtelenül izgalmas világról van szó! A jó hír, hogy sok múlik az előadáson. A kortárs művekhez szokott Fesztiválzenekart most a modern zene igazi szakértője, a sokoldalú Franck Ollu, számos opera-ősbemutató karmestere vezeti, aki Boulez-előadásaival lenyűgözte a Guardian kritikusát, és Dallapiccolát sem először vezényel. Így mindjárt élvezetessé válik az újragondolt Bach, a Christel Loetzsch által előadott görög dalok vagy épp a 20. század végének egyik legnagyobb magyar szerzője, Ligeti György.

„Regis Iussu Cantio Et Reliqua Canonica Arte Resoluta” (téma és egyebek kánon formájában kidolgozva a király parancsára) – áll Bach Musikalisches Opfer című darabjának címoldalán. A kezdőbetűket összeolvasva megkapjuk a ricercar szót. A tizenhárom tételes nagyszabású mű legtartalmasabb része az a hatszólamú ricercar, amelyet 1935-ben Anton Webern meghangszerelt, sőt saját stílusára formált. „Hangszerelésem arra törekszik, hogy megmutassa, hogyan látom én a mű karakterét” – vallott a szerző.

A Webern által képviselt tizenkét fokú szeriális kompozíciós technika óriási hatással volt az olasz zongoraművész és zeneszerző, Luigi Dallapiccola művészetére. Ezen a nyelven fogalmazódott 1954-ben született alkotása, a Kis éji zene is, amely címében Mozartra utal, hangulatában azonban sokkal közelebb áll Bartók éjszakai zenéihez.

A tizenkétfokúság Dallapiccola életművében 1942-ben jelent meg legelőször. Ekkor kezdte el komponálni Görög versek című ciklusait, és találta meg igazi stílusát. Ahogy a szerző legtöbb alkotása, ezek a dalok is hangszerkísérettel ellátott vokális művek. A triptichont, ami Salvatore Quasimodo olasz fordításában megjelent ógörög szövegekre épül, a sok fafúvósnak és vonósnak köszönhetően egészen lágy hangszerelés jellemzi.

Pierre Boulez Mémoriale című darabjának története 1971-ben, Igor Stravinsky halálával kezdődik. Boulez emléket kívánt állítani kollégájának. Elsőként egy olyan véletlenen alapuló darabot írt, amelyben minden hangszer egymástól függetlenül mozog. Később a kor legmodernebb elektronikájával egészítette ki a művet, majd Lawrence Beauregard fuvolaművész 1985-ös halálakor újabb változatot készített. Ez a kettős hommage lett a Mémoriale.

Egyenrangú hangszerek a főszereplői Ligeti művének is. A Kamarakoncertet tizenhárom virtuóz szólista játssza, a darabban ugyanakkor nincsenek szólisztikus szakaszok: kizárólag kisebb-nagyobb csoportban kerülnek előtérbe a játékosok. A négy tétel négy mozgástípust mutat be a folyékonnyal kezdve a stagnálón és mechanikuson át a könnyeden ugrándozóig.