Miért Schumann és miért Schönberg? És hogy kerülnek egymás mellé? Nem egészen tudom, mostanában miért épp e két szerző zenéje ejt annyira rabul. Persze kevés ihletettebb, kirobbanóbb, élettelibb zenét írtak az elmúlt századokban, mint amilyen a Schumann-zongoraművek legjava. A hallgatót (és persze az előadót is) könnyen ragadják magukkal spontán áradásukkal, humorukkal, kedvességükkel, és lobogó idealizmusukkal. E lobogás a G-moll szonáta esetében a hisztériáig, őrületig fokozódik, mint az első tétel hírhedt tempójelzései is mutatják: "A lehető leggyorsabban" - van írva a tétel elejéhez, majd a tétel végefelé: "Gyorsabban", végül az utolsó ütemekhez: "Még gyorsabban."

Mindezzel látszólag ellentétes Schönberg zenei stílusa, néha hidegnek érződő konstrukcióival. Az érzés csal. A XX. századi szerző átmeneti korszakában, a későromantika és új zene határmezsgyéjén írt op. 11-es és op. 19-es darabjai elképesztően sűrű és mély kifejezéssel telítettek. Hideg és forró egyszerre.  A hagyományban mélyebben van benne ez a zene, mint akár szerzője maga tudta volna saját magáról – mint általában a jó forradalmárok, akik szerencsére mégsem robbantják föl a világot. Mindkét szerző számára fontosak egyébként bizonyos barokk minták. A Schumann-zongoraművekben a faktúra, a szövésmód gyakran tartalmaz efféle elemeket, változatos és meghökkentő alakzatokban. Mint a D-moll intermezzo is, melynek szövésmódja és meglepetései a legfurcsább Schönberg-zenéknél is furcsább. (Csalog Gábor)