A zongorista, zeneszerző, zenekarvezető, zenekari tag és zenei oktató Keith Tippett több, mint harminc éve a kortárs európai jazz és új zene élenjáró figurája. Tippett egyedülálló szabad szóló-zongora improvizációitól kezdve a duókon és a kisebb létszámú együtteseken – amilyen például Mujician nevű kvartettje – keresztül egészen a kortárs klasszikus zenekarok (Composers’ Ensemble, Kokoro, Kreutzer és Elysian vonósnégyesek) számára írt művekig és a velük való közös fellépésekig a zeneszerzés és zenélés rendkívül széles spektrumában aktív. Szerte a világon folyamatosan lép fel jó néhány együttes tagjaként, valamint szólóban, illetve duóban feleségével, Julie Tippettel.

Keith Tippett 1967-ben hagyta ott Bristolt és került Londonban szinte azonnal reflektorfénybe szextettjével, illetve egészen meghökkentő, 50-fős Centipede (=százlábú) elnevezésű nagyzenekarával. Tippettet széles körben a kortárs jazz egyik legjellegzetesebb és legradikálisabb úttörőjeként tartják számon. Szóló projektjei, számtalan duója, triója, kvartettje, szextettje, szeptettje, a 21 tagú The Ark zenekar és a felejthetetlen Centipede révén olyan fegyelemről, elkötelezettségről és kreatív energiáról tett tanúbizonyságot, ami páratlan a kortárs brit zenében. Performance, zeneszerzés, hangfelvételek, rádióműsorok, mesterkurzusok, filmzenék, műhelyek és gyermek-oktatási projektek – mind-mind Keith Tippett munkásságának részét alkották az elmúlt három évtizedben.

A kritikusok folyamatosan dokumentálják Tippett munkásságát. A Melody Maker 1971-es, a Centipede-ről írt megállapításától kezdve – „Csupán ebben az egyetlen műben többet tett a rock, a jazz és a klasszikus zene közti határok lerombolása érdekében, mint bárki más” – a Penguin Guide to Jazz on CD közelmúltbeli megjegyzéséig – „kiderülhet, hogy a nyolcvanas években felvett három Mujician szólalbumot az évtized legkövetkezetesebb és legszebb zongora improvizációi között, s a zongora nyelvének legjelentősebb átprogramozásaként kell majd számon tartanunk” – jól mutatják, hogy zenei géniusza állandóan foglalkoztatja a kritikusokat.

Tippett a kortárs jazz számos jelentős képviselőjével működött együtt. Az évek során rengeteg lemezfelvételen, koncert-, illetve fesztiválfellépésen szerepelt együtt az improvizációs zene jelentős európai és dél-afrikai úttörőivel. Az utóbbi években munkássága földrajzi és stiláris értelemben is egyre szélesebb körben aratott elismerést. Nyugat-Európában mindig is igen keresett művésznek számított, de a nyolcvanas évektől egyre több új helyszínen fordult meg, így Japánban, Kanadában, az USÁ-ban, Indiában, Lettországban és Magyarországon is. 1991-ben a Mujician tagjaival (a projekthez az énekes Julie Tippetts is csatlakozott) Tbilisziben, az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Grúziában jártak, hogy tizenkét grúz zenészt vezessenek be a kortárs jazz új világába. Kéthetes tanulás és próbák után az új csapat – a Mujician és a Grúz Együttes – hatalmas elragadtatást kiváltó gálakoncertet játszott Tbilisziben, melyet angliai utazás követett, az 1991 Bath Nemzetközi Fesztivál csúcspontjának számító koncerttel és rádióközvetítéssel.

A kortárs „klasszikus” zene világából is számos elismerésben volt része. Azon túl, hogy Tippett döntő szerepet játszott a Dartington Nemzetközi Nyári Egyetem jazz és improvizáció kurzusainak megnyitásában, számos darabot is komponált olyan új zenei csoportoknak, mint például a Composers Ensemble Mary Wiegolddal, s a Balanescu vonósnégyessel felvételt is készített. Úttörő kezdeményezése a jazz, a kortárs „klasszikus”, a roots és népzenei előadókat egyazon programban felléptető Rare Music Club (Ritka Zenék Klubja) megalapításával szülőhelyén, Bristolban, további bizonyítékát adja annak, milyen fontos szerepet játszik Nagy-Britannia kortárs zenei mozgalmainak egyik vezető figurájaként.

Keith Tippett szólóestjeinek védjegye a zongorista dallamos, lelki energiával párosuló egyedi és hipnotikus stílusa, amelyben a zongora mintegy a művész képzeletét megtestesítő zenekarrá lényegül át. Improvizációval annak a maroknyi művésznek egyike, akik igazolják, hogy a spontán kompozíció és a struktúrák, illetve az inspiráció közti finom egyensúly ismét a kortárs zene egyik alapvető energiaforrása lehet.