Karap Zoltán: A jazz-szubjektum kritikája – régen és ma

Theodor W. Adorno a zeneesztétika történetének talán legnagyobb erejű bírálatát zúdította a könnyűzenére, beleértve a jazzt is. Állításai provokatívak, pesszimisták, a szórakoztató iparra vonatkozó jóslatai pedig egyenesen apokaliptikusak. Bár manapság hajlamosak vagyunk mosolyogni a múlt század jazztől való félelmén, érdemes időnként feleleveníteni és mérlegelni a korabeli esztétikai reflexiókat. Adorno vitathatatlan érdeme, hogy a jazz zenei matériája és a jazz emberképe között olyan összefüggésekre mutatott rá, melyek ismerete a társadalomfilozófiai, a zenetörténeti, a szociológiai vagy épp pszichoanalitikus érdeklődésű olvasó számára is izgalmas kérdéseket vethetnek fel. Az előadás célja, hogy egy tágabb eszmetörténeti perspektíva segítségével rekonstruáljuk Adorno jazz-szubjektumának portréját, illetve fontolóra vegyük a hozzá kapcsolódó kritika jelenkori érvényességét.

 
Karap Zoltán (1984)

Zeneesztéta, a DE BTK Humán Tudományok Doktori Iskolájának doktorjelöltje, a Nagyerdei Almanach Online Bölcseleti Folyóirat szerkesztője. Kutatási területe a XX. századi zeneesztétika, különös tekintettel az avantgárdra és az amerikai kísérleti zenékre. Szabad idejében kritikákat és novellákat ír; a CarpeDignem együttes dalszerző gitárosaként kortárs költők megzenésített versein dolgozik. Korábban óraadóként zeneesztétikát és zenetörténetet tanított a Debreceni Egyetem Filozófia tanszékén, jelenleg Nyíregyházán él.