A Night Dreamer és a Juju után egy éven belül a harmadik Blue Note-os lemezével rukkolt elő 1966-ban Wayne Shorter. A Speak No Evil különlegességét az adta, hogy nem „csupán” egy újabb fantasztikus Shorter-lemezt tett le az asztalra, de a kritikusok és a jazzrajongók ettől kezdve végre már nem az elfogult – és persze hibás – „na még egy Coltrane-tanítvány...” nézőpontból közelítettek a szaxofonoshoz, teljesen figyelmen kívül hagyva rendkívül eredeti és újszerű kompozícióit. Az említett két lemezen közreműködő klasszikus Coltrane-féle McCoy Tyner – Elvin Jones – Reggie Workman felállásból ugyanis ezen a lemezen már csak Elvin Jonest találjuk, aki mellé Herbie Hancock és Ron Carter személyében Wayne a Miles Davis Quintet-beli zenésztársait hívta meg a csapatba, s Freddie Hubbard trombítással a fúvósszekciót is kibővítette.

A szokatlan harmóniai keretek, a visszafogott, néhol balladai hangvételű darabok váltakozása a hard bop és az avantgárd olykor humort sem nélkülöző párosításával, az egész lemezen végighúzódó finom, de karakteres lendület, s mindehhez Shorter szerzőként és szaxofonosként egyaránt egyedi líraisága különleges, magával ragadó albumot eredményezett – melyet a MAO zenészei eredeti formájában tolmácsolnak az Opus közönségének.