A zene mindig is testről testre vándorolt, mielőtt papírra került volna. Különösen igaz ez a 17. századi Itáliára, ahol a díszítés virágzó, olykor dekadens kultúrájában a zenei gondolatok egyszerű vázlatokként keltek útra, hogy aztán a helyi előadói gyakorlat, a pratica révén nyerjék el teljes formájukat, és a kamarazene bensőséges világában találjanak otthonra. Monteverdi 1607-es Orfeója az énekhangot az alvilágot is meghajlító erővel ruházta fel. Ariadnéjának panasza pedig túlélte magának az operának az elvesztését: énekesek vitték városról városra, új szöveggel és újra meg újra megszólaltatva.

Egy évszázaddal később Benedetto Marcello lejegyezte a velencei gettó zsinagógai énekeit, amelyekből az Estro poetico-armonico zenei anyaga sarjadt. Háromszáz év múltán Yotam Haber veszi fel ezt a fonalat: a sábbát és a pészah dallamai hangfelvételeken megőrzött énekhangokon és kortárs héber költészeten szűrődnek át, a mezzoszoprán pedig az emlékezetben tovább élő ének legújabb láncszemévé válik. E központi gondolat köré épülve a műsor azt követi nyomon, miként szivárog át ez az örökség határokon és évszázadokon. Samy Moussa Orpheuszt az időtlen sarkvidéki csendbe helyezi át. Yiran Zhao Ariadné „O Teseo” kiáltásának töredezett visszhangjai között bolyong.

Margareta Ferek-Petrić a mindenhatóság álmát korunk szavakba öntött fantáziáival állítja szembe. Gryllus Samu új, glissotarra írt műve szabadon siklik a rögzített hangmagasságok között. Dobri Dániel ENS című darabja az együttes hangzását lélegzetre, beszédhangra és lüktetésre bontja vissza: arra a testi alapra, amelyből minden szájhagyomány táplálkozik. Ajtony Csaba Orfeo-Sinfoniára írt parafrázisa mindkét irányba kitárja az ajtót. Ami e művek között áramlik, az nem annyira idézet, mint inkább ozmózis: lassú kölcsönhatás az évszázadok félig áteresztő falain keresztül, amelynek során a legrégebbi énekek az őket továbbadó hangok melegét őrizve jutnak el hozzánk.

A MIKAMO Közép-Európai Kamarazenekart a Bécsi Zene- és Előadó-művészeti Egyetem kritikai elismerésnek örvendő végzett hallgatói alapították 2007-ben. Az együttes koncertjeit összművészeti alkotásként értelmezi, a történeti zenei repertoárhoz pedig korunk új művei felől közelít. Miközben elkötelezetten képviseli az élő zeneszerzőket és a kortárs zenét, Bécs, Pozsony, Budapest és a tágabb közép-európai térség meghatározó koncerttermeiben való rendszeres fellépéseivel a művészi folytonosságot is erősíti, és hozzájárul a közép-európai zenei örökség fogalmának alakításához.

A koncertet a Sonus Alapítvány az Új Zene és a Korszerű Előadóművészet Támogatásáért szervezi a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap, az Azrieli Music Foundation, az osztrák Bundesministerium für Wohnen, Kunst, Kultur, Medien und Sport, valamint az SKE támogatásával.