Álláshalmozás és örökkévalóság – Bach 1733-ban és 1748-ban

Mi vitte rá minden idők legjelentősebb lutheránus egyházzenészét, hogy megzenésítse a teljes katolikus miseszöveget? Miért tekinthető az úgynevezett „h-moll mise” a Bach-életmű összefoglalásának? Hogy gondolhatta a 20. század egyik legjelentősebb Bach-kutatója, Friedrich Smend, a h-moll mise kritikai kiadásának készítője, hogy nem egységes műalkotásról van szó, hogy tehát a h-moll mise valójában nem is létezik? S miként képes a mű elementáris hatást gyakorolni a hallgatóra keletkezése után közel háromszáz évvel is?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ Fazekas Gergely zenetörténész négyrészes előadássorozata.

Johann Sebastian Bach h-moll miséjének keletkezéstörténete közel két évtizedet fog át. A mise első két részét (a lutheránus közegben is használatos Kyrie–Gloria szakaszt) 1733-ban komponálta Bach, vagyis tíz évvel azután, hogy kinevezték a lipcsei Tamás-templom karnagyává, s alig néhány évvel azután, hogy a város világi zenei egyesülete, a Collegium musicum irányítását is átvette. A művet a drezdai választófejedelemnek ajánlotta egy királyi állás reményében. Hogy a jelentős egyetemi- és vásárvárosnak számító Lipcse zeneigazgatójaként működő Bachnak miért volt szüksége még egy állásra, az éppoly kevéssé világos, mint az, hogy élete utolsó éveiben, a 1748–1749-ben miért vette elő az 1733-as darabot, s egészítette ki teljes misévé (megzenésítve a Credo, Sanctus és Agnus Dei szövegrészeket is). A h-moll miséről szóló előadássorozat első alkalmával Fazekas Gergely a mű keletkezéstörténetét, Bach lehetséges motivációit és zenetörténeti modelljeit tekinti át.