Ha van szívfájdalma egy szimfonikus zenekarnak, akkor az az, hogy a műfajok királynője, az opera csak nagyritkán kerül terítékre koncertjei során. Verdit nem lehetett kihagyni ebből az immár hatodik éve megrendezett zeneszerző-portré sorozatból: ő nem csak az opera, az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobbja volt. Zenéjét és személyiségét hőseinek szemszögéből próbáljuk megfejteni Eckhardt Gábor értő és érző kommentárjaival, és végre mi is kicsit lubickolhatunk az opera varázsvilágában.

Verdinél a kórus sokszor hasonlóan fontos szerepet tölt be, mint a prima donna vagy a primo uomo. Két kézzel szórta legszebb és legfülbemászóbb dallamait a kórusszámokban, amik aztán rövidesen a nápolyi vagy milánói utcák listavezető slágerei lettek. Szerepe volt ebben persze annak a forradalmi levegőnek, ami az ifjú Verdi itáliáját átjárta, és hősünk kétségtelenül jól értette az idők jeleit: forradalmi kórusai azzá a szimbolikus alakká emelték hazájában, ami nekünk Petőfi lehetett. Aztán az idő múlása az ő zenéjén is nyomot hagyott: gyönyörűséges nyomot. Idősödvén a földi igazságérzet hevülete az örök igazságosztónak elrebegett könyörgéssé szelídült. A Stabat Mater Verdi egyik utolsó, és egyben legmegrendítőbb műve.