Schumann kamarazenéjének túlnyomó része egyetlen év alatt, 1842-ben készült: három vonósnégyes, egy zongoraötös és -négyes, illetve négy fantáziadarab zongoratrióra. Az első „valódi” zongoratriójára azonban még öt évet kellett várni, 1847-ben készült el a d-moll zongoratrió, amely a szerző bevallása szerint bús idők gyümölcse. A művön Mendelssohn közel 10 évvel korábbi, azonos hangnemű és műfajú darabjának hatása éppúgy felfedezhető, mint a Schumann házaspár intenzív ellenpont-tanulmányainak lenyomata – egyébként Clara is ekkortájt fejezte be a maga zongoratrióját, g-mollban. Schumann 3 évvel később írta meg saját g-moll zongoratrióját, amely szinte teljesen eltűnt a repertoárból; ahogy a zeneszerző összes kései kamaraművében, ebben a darabban is több kritikus az alkotóerő hanyatlását vélte felfedezni – hogy mennyire igaztalan ez a vád, azt Várjon Dénes, Antje Weithaas és Marie-Elisabeth Hecker előadása is bizonyítja majd.

Fotók: Pilvax Studio, Kaupo Kikkas, Harald Hoffmann, Iréne Zandel