News

Interviews „Az ütőhangszereseknek itthon meg kell küzdeniük a megbecsülésért”

Gyulai Csaba valódi különutas a magyar zenei életben: több műfajban van jelen és megannyi különleges hangszeren játszik, de csak ritkán kerül a figyelem középpontjába. Igazi nyughatatlan lélek, akit a kísérletezés és az új hangzások felfedezése vezérel. Március 30-án a színházi-zenész trióként indult, Trio Sordini formációval lép fel az Opus Jazz Clubban, ennek apropóján kérdeztük őt.

Hogyan kezdődött a különféle etnikus hangszerek iránti érdeklődésed?

Hegedűsként kezdtem, majd jött egy pont az ifjúkoromban, amikor rájöttem, hogy ez nem az én utam. Miközben azon vajúdtam, hogy mit kezdjek a hegedűvel, elkeveredtem egy Makám koncertre, ahol megláttam Szőke Szabolcsnál a gadulkát. A Panaszfal című számot játszották éppen, és az a kicsit nyersebb, de nagyon érzelmes hang, ami a Szabolcs gadulkájából jött, a nagy útkeresés közben megszólított. Azt mondtam, hogy ez a hangszer nekem kell. Ugyanezen a koncerten hallottam Szalai Pétert tablázni, ami legalább ennyire meghatározó élmény volt. Egyszerre két példaképre találtam. Ekkorra már alakítottunk egy jazz-zenekart, ahol elkezdett érdekelni az improvizáció, és az ütőhangszerek. Viszont azonnal elhatároztam, hogy nem akarom Szabolcsot utánozni, és hogy az improvizáció terén is kerülni szeretném a kliséket. Azt hiszem, innen eredeztethető a különleges hangszerek iránti vonzalmam, és az, hogy azóta is a köztes műfajokban érzem magam igazán otthon.

Úgy sejtem, abban az időben, amikor elkezdtél gadulkázni és ütőhangszereken játszani, még nem volt könnyen hozzáférhető a távolabbi zenei kultúrákhoz szükséges hangszeres technikai tudás. Honnan lehetett akkoriban tanulni?

Igen, mi már az a korosztály vagyunk, akik akkor kezdték, amikor még nem volt Youtube (nevet). Az ütősöké amúgy is egy kicsi szakma Magyarországon, így mindig is magunkra voltunk utalva, mind autodidakta módon képeztük magunkat. Néhány olyan alkalomra emlékszem, mint amikor a Kolinda tagja, Lantos Iván hozott ide egy francia csapatot, amiben iszonyatosan jó derbukások voltak – ilyenkor lestünk, hogy miket csinálnak. És felvételek is rendelkezésünkre álltak, amikről lehetett hallani, hogy milyen érdekes a daf, a keretes dobok hangszíne, és próbáltuk rekonstruálni a hallottakat. 

Mi sodort a színház világa felé?

Pécsi zenész barátok kértek meg, hogy csatlakozzak a triójukhoz ütősként. Ez az Arco Trio volt, Rozs Tomi, a színházi élet ismert zenésze csellózott, Gáspár Józsi „Gazsi” szaxofonozott, és Kovács Marci hegedült benne. Ekkor találkoztam először Kovács Marcival, akinek felcsillant a szeme a hangszereimet látva. Azt mondta, ezek nagyon jól fognak működni színházban, így elkezdett hívni az általa szerzett, legtöbbször Mohácsi János-rendezésekhez kötődő, színházi zenéibe közreműködni. Tulajdonképpen a Trio Sordini is ide vezethető vissza. Egy színházi zenékből összeállított koncertre próbáltunk, és volt egy pillanat, amikor csak hárman értünk rá Móser Ádámmal. Rájöttünk, hogy ez így nagyon jól szól trióban, ezért elkezdtünk próbálni erre a felállásra. Először Kovács Marci színházi zenéit duzzasztottuk fel pódiumzenévé, most pedig már az Ádám darabjait is játsszuk, illetve tőlem is egy-két témát. Úgyhogy Kovács Marci vitt be a színházba, a báb- és gyerekszínházba pedig Veres András rendező, akivel rendkívül jól tudunk együtt dolgozni, rendszerint vidéki bábszínházi előadásokon.

A Trio Sordinire visszatérve: legutóbbi, az Opus Jazz Clubban adott koncertetek kapcsán feltűnt, hogy az a fajta folyamatzene, amit játszotok, egészen másból táplálkozik és máshova visz, mint a szorosabban a jazz műfajához köthető, improvizatív zenék. Mintha a „cselekményesség” valamiféleképpen visszaköszönne ezekben a zenékben a színházból. Milyen koncepció mentén dolgoztok?

Történetmesélés – ez a szó nekünk nagyon fontos. Vagy azt szoktuk még mondani, hogy ez egy utazás. Illetve a megalakuláskor a „kompromisszummentesség” volt az egyik legfontosabb jelszavunk. Közös tapasztalatunk, hogy a zenélésben sokszor kell kompromisszumot kötni, mások igényeihez igazodni. Itt azt mondtuk, hogy tét nélkül játsszuk azt, ami jól esik. Ebből egy egy órás, szünet nélküli zenefolyam született. A mai napig azzal az érzéssel kezdünk minden koncertet, hogy pengeélen táncolunk: előfordulhat, hogy öt perc után elege lesz ebből a közönségnek, vagy sikerül oda szögeznünk a figyelmüket a színpadra. Az Opusos koncertünkön iszonyatosan jó érzés volt, hogy az utóbbi történt, és létrejött az az atmoszféra, amire törekedtünk. Szerintem azért tud működni ez a fajta zene, mert nem akar több lenni, mint ami – önazonosak próbálunk maradni. Én ezt tartom az egyetlen tartható útnak: ha nem akarsz megfelelni a különböző népszerűségi kritériumoknak, átjön az őszinteség, és talán könnyebben megnyered azt a plusz ezer nézőt magadnak, amit a különböző marketingfogásokkal és a trendkövetéssel próbálnál. A fentieken túl a Trio Sordini számomra az önkifejezés egyik legszebb útja is, itt tényleg mindent kijátszunk, ami aznap a fejünkben járt.

A színházi zenéléshez és zeneszerzéshez szükséges gondolkodás egyébként hogyan segíti a koncertzenész énedet?

Az alkalmazott zenében bizonyos funkciókat kell szolgálni és vannak határok, amiket nem szabad átlépni. Pont ezért más agyi részt mozgat meg a kettő, és a nyughatatlan természetemhez passzol ezeknek a váltakozása. Mohácsi János rendező egyébként egy zeneileg nagyon tájékozott ember, aki kéri és igényli is a zenét az előadásaiban, tehát gyakorlatilag folyamatosan biztosítunk valamilyen zenei vagy zörej-atmoszférát az előadásokon. Színházban doboltam már bőröndön, sámlin, meg pléh bögrékkel, úgyhogy a kreativitás különböző ágait tudom kiélni az alkalmazott zenében és a pódiumzenében.

Nemrégiben egy szólólemezt is rögzítettél Bird in a silver cage címmel. Milyen élmények hatását tükrözi az album?

2021 elején, a legszigorúbb karantén idején lett volna egy nagyon várt bábszínházi munkám, a szegedi Kövér Béla Bábszínház A százéves kislány című előadásához írtam volna zenét, ami természetesen elmaradt, átevődött nyárra. Ott maradtam tétlenül, és ezt nem bírom. Akkor jött a gondolat, hogy valami saját projektet kellene létrehoznom. Úgy döntöttem, hogy a felhalmozódott zenéimet összegyűjtöm és megmutatom. Majdnem az egészet egyedül játszottam fel, a közreműködőkkel online zajlott a közös munka, én kevertem meg az anyagot – nagyon izgalmas volt az egész folyamat, ennek létre kellett jönnie.

Tehát akkor megtaláltad a szabadságot ebben az ezüstkalitkában?

Igen! Az első karantént a ráckevei kertemben töltöttem, ahol hajnaltól hallgattam a madarakat. Imádom a hangjukat, eszméletlen struktúrákat énekelnek, olykor több részes szviteket adnak elő. Volt egy olyan tervem, hogy madáréneket teszek meg egy zenei főtémának, az egyik bábszínházi munkám során ez sikerült is, egy szaxofon játszotta el a madáréneket. Kaptam olyan visszajelzést erre a lemezre, hogy lehet hallani, ahogy helyenként verdes a bezárt madár, máshol pedig hallatszódik, ahogy szabadon szárnyal. Ez igaz volt a lelki állapotomra is: be voltam zárva, de kénytelen voltam megtalálni a szabadságomat ebben a helyzetben. Meg ugye legtöbbször hátul ülök perkásként, én szerelek le legkésőbb, és az, hogy kiadok ez saját anyagot, nagyon fontos. Hogy tudják rólad, hogy van saját zenei gondolatod.

Érzékelsz olyat, hogy méltatlan helyre sorolnak a zenésztársadalmi hierarchián belül ütőhangszeresként?

Ez biztos onnan ered, hogy a magyar népzenében nincsen ütőhangszeres játék, vagy csak minimális. Ha Törökországban, vagy Boszniában élnék, menő dolognak számítana ütősnek lenni, mert azokban a kultúrákban természetes az emberek számára az ütőhangszerek jelenléte. Magyarországon a percussion-játékosoknak meg kell küzdeniük azért, hogy elfogadott legyen a munkájuk. Főleg most, amikor a tendencia szerint egyre inkább dobfelszerelést használnak még a világzenei produkciókban is. Pedig én nagyon izgalmasnak találom, amikor egy kortárs, modern hangzású zenében ütőhangszerek szólalnak meg. Itt meg kell említenem Babcsán Bence ifjú barátomat, akivel most vettünk fel egy lemezanyagot. Őt azért is becsülöm, mert bár a fiatal kora nem indokolná, de rajong a hangszereimért és előnyben részesíti a perkás hangzást.

Milyen formációkban dolgozol még a fentieken túl?

Működik a Kiss Ferenc által alapított Etnofon zenekar, amiben Novák Péter vette át az énekes-frontember szerepét, ezzel pedig stilisztikailag is a rock irányába mozdultunk. Nemrég a Duna Művészegyüttes számára készítettünk két nagy volumenű zeneművet, valamint aktív a Kosbor zenekar is, akikkel Pilinszky- és Nemes Nagy Ágnes-műsort készítünk a centenáriumra. Tagja vagyok a Bognár Szilvia Sextetnek: vele még a Makámban ismerkedtünk meg 20 éve, és már 13 éve működik ez a zenekar. Ez a zenekar azért is fontos számomra, mert ebben Szalai Péterrel ütőzünk. Borzasztó jó vele játszani, nemcsak azért, mert ő az ifjúkori példaképem, hanem azért is, mert hihetetlenül nagy alázat van benne. Ezen kívül a januári, kicsit visszafogottabb koncertéletben a Magyar Zene Házának írtam többedmagammal múzeumpedagógiai háttéranyagokat. Most pedig már indulhat a koncertszezon!

Szöveg: Szász Emese