A nemrég elhunyt Sári József a 20-21. századi magyar zene meghatározó személyisége volt úgy komponistaként, mint tanárként. Születésnapján, június 23-án jelenik meg a BMC Records kiadásában az a szólózongora-műveiből készült válogatás, amelyen több éven át dolgoztak Borbély Lászlóval – a zongoraművésszel ebből az alkalomból beszélgettünk.

A repertoárod jelentős szeletét teszik ki 20. századi és kortárs darabok. Hogyan érkeztél meg ehhez a korszakhoz?

Már tizenévesen belekóstoltam a 20. századi zenébe, mert irtóztam mindentől, amit sokan játszottak, és kerestem a ritkábban hallható műveket. Mint itthon mindannyian, tanulmányaim során a Liszt–Bartók–Dohnányi-féle tradíciót kaptam útravalóul, ami nélkül a modern zenéhez sem tudnék hozzányúlni, de a 19. századdal egy idő után telítődtem, így egyre inkább elmélyültem 20. századi szerzők, főleg Messiaen, Ligeti és Bartók életművében. Harmincon túl kezdtem újra felfedezni magamnak a romantikát, mostanában pedig a bécsi klasszikát, és már tapasztalatból is mondhatom, hogy azért is fontos a modern zenével foglalkozni, mert olyan dolgokra irányítja rá a figyelmünket a régebbi korok zenéjével kapcsolatban, amelyek másként rejtve maradtak volna előttünk.

Hogyan találkoztál először Sári József zenéjével?

A 2010-es évek elején az akkor még Qaartsiluni, azóta már Metrum Ensemble koncertjén játszottuk Sári darabjait a Trafóban, és ebből az alkalomból dolgozhattam is vele. Nemsokára elkezdtem foglalkozni a szólózongoraműveivel, és úgy éreztem, Sári zenéjének hangja és struktúrája különösen megszólít. Nagyon szisztematikus, mégis játékos zeneszerzői gondolkodás jellemzi ezeket a darabokat, rendkívül zongoraszerű írásmóddal, tehát a hangszer lehetőségeinek maximális ismeretével és kihasználásával. Egyfelől komplexek, máskor látványosan virtuózak, anélkül, hogy öncélúak lennének.

Megkerestem Sárit, hogy szeretnék tőle több művet játszani – lemezfelvételről akkor még nem volt szó –, és megkértem, válogasson össze nekem nagyjából egyórányi anyagot azokból a szólózongora-kompozícióiból, amelyek a legközelebb állnak hozzá. Ezután elkezdtünk rendszeres időközönként közösen dolgozni, és valamiféle mester-tanítvány viszony alakult ki közöttünk. Sári a lemezfelvétel befejezése után két hónappal hunyt el, így nemcsak lehetőségünk volt megnézni minden egyes darabot, hanem azt is megérhette, hogy a lemez testet öltött. Nagyon örülök és hálás vagyok, hogy létrejöhetett ez az album, és minden bizonnyal ő is így érzett. Külön köszönettel tartozom feleségének, Romhányi Katalinnak, aki nemcsak a meghallgatásokhoz járult hozzá számos javaslattal, hanem a lemez gyakorlati megvalósításában is részt vett.

 

Milyen nagy elődökhöz és irányzatokhoz kapcsolnád leginkább Sári zenéjét?

Ugyanazt érzem nála, mint amit például Bachnál, hogy a zenéjére jellemző egyfajta univerzalizmus: nagyon könnyű fogást találni rajta, mégis lehetetlen fogást találni rajta. A 20–21. századi zeneszerzői irányzatok közül elsősorban az expresszionizmust, a repetitív technikát, illetve a dodekafon gondolkodást emelném ki.

Mennyire igényel előzetes ismereteket a művei befogadása?

Azt gondolom, hogy jó esetben senkinek a zenéjéhez nincs szükség előzetes tudásra. A zeneirodalom egyébként is olyan hatalmas, hogy még a mesterművek jelentős részét sem fogjuk tudni életünk során megismerni. Ahogy előadóként, úgy hallgatóként is meg kell próbálni fejest ugrani ebbe az áthatolhatatlan világosságba. Nem szabad attól megijedni, ha úgy érezzük, valamit nem értünk, sőt lehet, hogy a zene többet fog tudni mondani nekünk, ha nem szűkítjük le értelmezéssel a transzcendens felé vezető csatornákat.

Sári zenéje absztrakt, ugyanakkor ezeket az absztrakciókat erős karakterisztikus jegyek hatják át, ezért könnyű velük társulni. Sárinak remek arányérzéke volt, pontosan tudta, mikor kell egy anyagot továbbléptetni, még mielőtt túlhasználódna, ami izgalmassá teszi a darabjait. Sok tradicionális elemet is beépített, például bachi, schumanni stb. figurációkat, de ezeket is kitűnő érzékkel kezelte, soha nem válnak klisékké. Lenyűgöző Sári zenéjének a kiszámított kiszámíthatatlansága, az, hogy a hangok szintjén nagyon szervezett kompozíciókról van szó, ugyanakkor az ehhez az intellektuális megközelítéshez társuló ösztönösség, illetve a kettő találkozása igazán erős művek létrejöttét tudja garantálni. Arra biztatok mindenkit, hogy kezdje el hallgatni őket, és egyszerűen figyelje meg a saját reakcióit.

Részedről milyen felkészültséget kíván meg ez a zene?

Óriási kihívást jelentett számomra ez a lemez, fizikailag, szellemileg, mentálisan, minden létező szempontból. Nem véletlen, hogy több mint hároméves folyamat előzte meg a felvételt. Koncertszituációban is játszottam ezt a repertoárt, méghozzá a Wohltemperiertes Klavier darabjaival vegyítve, hiszen az Elidegenített idézetek például két Bach-műre épül. Sári tudatosan, igazi mesteremberként is sokat foglalkozott Bach gondolkodásával, ami – számára megkérdőjelezhetetlen etalonként – a zenéjében is kitapintható.

Borbély László, fotó: Huszti István / BMC

Mennyire volt szigorú Sári a közös munka során?

Alaposan dolgozott velem, ugyanakkor viszonylag sokat bízott rám. A rendszeres munka során kialakult köztünk az ehhez szükséges bizalom. Azt hiszem, az alapvető nagyvonalúságát annak is köszönhetem, hogy a világlátásunk és a zenei megközelítésünk is hasonlított, így jól tudtunk rezonálni egymásra.

Mit tehetsz akkor, ha olyasmit kér tőled egy zeneszerző, amit nagyon nem érzel, sőt, egészen másképp szeretnéd játszani?

Ezzel a kérdéssel már zeneakadémistaként is rengeteget küzdöttem. Azzal, hogy valaki elmondja nekem, „itt és itt így és így” kellene megszólalnia egy darabnak, önmagában nem tudok mit kezdeni. Saját magam kell, hogy ráérezzek arra az útra, amely számomra a darabhoz vezet. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy a zeneszerzői szándék is érvényesüljön, ugyanakkor részemről is hiteles legyen az interpretáció. Sári munkamódszere nagyon praktikus volt: ha valami érezhetően művészi koncepcióból született, abba nem szólt bele, csak olyan helyeken javított ki, ahol a mű sérült egy, a rendkívül míves és fegyelmezett kottaképből nem is következő elem, például dinamika, akcentus vagy ritmus által.

Kottából szeretsz inkább játszani, vagy anélkül?

A lemezfelvételen kottából játszottam, részben azért, mert Sári zongoraműveiből hasonló, összefoglaló jellegű album még nem készült. Így a szokásoshoz képest is jobban törekedtem arra, hogy a szerzői szándék a lehető legtisztábban megvalósuljon, hiszen ha valaki ezekkel a darabokkal akar foglalkozni, ezt az albumot fogja megtalálni mintaként, ami plusz felelősséget jelentett a munka során. A modern zenék többségét a komplexitásuk miatt kottából adom elő, de alapvetően kívülről szeretek játszani. Úgy érzem, hogy a kotta lehatárol, kikapcsolja a fantáziámat. Az a jó, ha a kotta mint médium nem áll közém és a darab közé. Egy művel mindig érzelmi kötődést ápolunk, és ezt a kapcsolatot zavarja meg a kotta. Kicsit úgy, mint egy nemkívánatos harmadik, aki megakadályozza, hogy igazán bensőségesen és felszabadultan együtt legyünk.

Mi a szerepe az ösztönnek, intuíciónak és a tudatosságnak, analízisnek egy interpretáció kialakításában?

Az interpretáció arról is szól, hogy ezeket ki kell békíteni, közös nevezőre hozni, ami sokszor éppen a konfliktuszónák konzerválását jelenti. Nincs interpretáció konfliktus nélkül. Attól lesz jó, hiteles a játékunk, hogy a hangok mögé nézve képesek és hajlandók vagyunk provokálni a zeneszerzőt. Amikor már kihűlt a konfliktus forró vize, és mindenki együtt lubickol benne, akkor ki kell önteni az egészet a résztvevőkkel együtt, és újrakezdeni az építkezést. Erre mondjuk, hogy meg kell érlelni az interpretációt. Ha többször átmossuk magunkon a darabot, akkor az interpretáció tartománya folyamatosan bővül és egyre többrétegűvé válik. Valójában nem is a darabot kell megtanulni, hanem saját magunkat a darabban, a hozzá való viszonyunkat. Lesznek olyan művek, amelyek nem tudnak belénk költözni, és ezeket nem is kell eljátszani.

 

Mitől lesz szerinted jó egy mű előadása?

Erre a kérdésre nem lehet válaszolni, mert végtelenül sokféle kritérium van. Meg akarok felelni a zeneszerzői szándéknak, ami egy már nem élő szerzőnél csak a kottából deríthető ki. De nem a kottát akarom játszani, mert az nem maga a darab. Meg akarok felelni a saját elvárásrendszeremnek, mert ha nem teszem, akkor hova lesz az önazonosság? Hogyan különítjük el az egyéniséget az egyénieskedéstől? Meg tudok-e felelni az adott hangszer és tér követelményeinek, és mindazoknak a nem is sejtett elvárásoknak, amelyek csak aznap, abban a pillanatban érnek el, esetleg éppen a színpadon? Meg tudok-e eléggé feledkezni polgári életem ügyes-bajos dolgairól ahhoz, hogy mindezt képes legyek megtenni? Megannyi kérdés, de a színpadra lépés mindig ünnep, egy kimerevített pillanat, egy vákuum, amiben ezeket a kérdéseket már nem szabad feltenni. Ott együtt vagyunk a jelenlévőkkel, sőt a jelen nem lévőkkel is, és az a dolgom, hogy az üzenetet továbbítsam a közönségnek. Ennek egyik kulcsa a kondicionáltság. Ha ez hiányzik, akkor az üzenet átadására szolgáló csatornák piszkosak, és játék közben ezzel leszek elfoglalva. A kondicionáltság nincs egyenes arányban azzal, hogy mennyit készülök az adott koncertre, de elengedhetetlen hozzá a megfelelő edzésterv, vagyis a megfelelően felépített gyakorlás, amit soha, semmilyen körülmények között nem szabad feladni. Ez sem garantálja a sikert, de végső soron szeretem a közönség előtt veszélyben érezni magam, egyenesen szükségem van erre az érzésre. Nemhiába mondta Ligeti, hogy a veszély pillanata miatt részesíti előnyben az élő előadót az elektronikával szemben. Egyre inkább azt figyelem, hogyan reagálok a nehéz helyzetekre, mit csinál a szervezetem, különösen az idegrendszerem játék közben, ami nagyon érdekes és tanulságos tapasztalatokhoz vezet.

Interjú: Molnár Fanni
Borítókép: Huszti István / BMC

A Sári József szólózongoraműveit tartalmazó lemez 2026. június 23-án, a szerző születésnapján jelenik meg. CD formátumban rendelhető a BMC Records weboldalán, és a megjelenés napjától elérhető a streaming platformokon is.

 

---