Új interjúsorozatunkban kortárs zeneszerzőket kérdezünk. A korábbi, jazz és komolyzenei előadókkal folytatott beszélgetésekhez hasonlóan itt is körkérdés formájában igyekszünk közelebb kerülni a művészek zeneszemléletéhez – bár a Dukay Barnabással folytatott beszélgetés azonnal szétfeszítette e forma kereteit.  Az idén 70 éves szerzővel első meghatározó zenei élményéről, matematikáról, címadásról és az érzékelés módozatairól is beszélgettünk.

Mi a zeneszerzés: teremtés vagy közvetítés, önkifejezés vagy önmegadás?

Lényegében közvetítés és nem önmegadás, hanem inkább önátadás annak a valakinek vagy valaminek, amit a nyelv nem tud pontosan kifejezni.

Mi volt az első élmény, ami arra sarkallta, hogy saját zenét írjon?

Johann Sebastian Bach. Tizenegy vagy tizenkét éves voltam, amikor hallottam a rádióban 3. D-dúr szvitjét, ami elementáris hatást gyakorolt. Másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy muzsikus és zeneszerző leszek. Ez teljesen egyértelmű volt. A mai napig, ha meghallok egy Bach kantáta nyitótételt, átlényegülök, olyan ereje van. Ő nagyon különös figurája az utóbbi 300 évnek, egyedi módon dolgozott, nem hasonlít senkire kompozíciós eljárásaiban. Halála után 200 évvel születtem, szinte napra pontosan, és határozottan érzem, hogy nagyon mély kapcsolat fűz hozzá. Amikor Lipcsében jártam, legalább három órát töltöttem a Tamás templomban, ami mint épület érintetlen maradt Bach óta. Ott megértettem valamit. Lényegében gótikus zenét írt barokknak mondott eszközökkel. Amikor hallgatom, felemel, mintha nem lenne gravitáció. Ugyanakkor ez a zene hihetetlenül gazdag érzelmekben. Sokkal érzelmesebb, mint a későbbiek: Beethoven vagy Mahler és mások. Bachnak alapvetően más volt a létélménye. Ezt mindenből lehet érzékelni, egy kétszólamú invenciójából is. 

Ha választhatna, melyik zeneszerzővel találkozna a múltból?

Szívesen találkoznék néhányukkal. Nem kérdeznék senkitől semmit – ez az alap. Ott van például Philipe de Vitry: ő volt az egyik képviselője az Ars novának, tulajdonképpen az ő tanulmányáról kapta a korszak a nevét. Például vele szívesen leülnék, csak ülni egymással szemben, és hallgatni egy órácskát. Joseph Haydn-nal is szívesen eltöltenék egy fertályórányit kettesben, csendben. 

Zeneszerzőként milyen a viszonya az időhöz?

Két dolog. Nincsenek dátumok a darabjaimon, talán három művem datált. A legelső olyan darabon, amit nyilvánosan is tudok vállalni, van dátum: 1970. szeptember 29. Viszont az esetek túlnyomó részében jelzem a darabok hosszát, mert rémséges tapasztalataim voltak. Egy távol-keleti zongorista hölgy, ha jól sejtem, japán, feljátszott tőlem egy kevesebb, mint két perces zongoradarabot, ami az ő előadásában körülbelül öt perc. Ebből tanulva, a darabból készült kottakiadásban már az egyes részek végére is odaírtam, hogy milyen időtartamúak. 

Egyébként az idő nem is létezik, az csak emberi csinálmány. Mint látszik, az emberen kívüli élőlények nem használnak órát. Az a valamennyi világosság elég nekik, hogy létezni tudjanak. Valójában az ember is ilyen. Szerintem pont az a lényeg, hogy az idő is az időtlenben van. Weöres Sándor A teljesség felé című művében írja: "A remekművek és a fércművek lényegében ugyanolyanok. Egy dolog különbözteti meg őket, a remekműben – az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével – az időtlen dereng át az időbeli világba". Fantasztikus intellektuális teljesítmények vannak, de ha érzékelem azt, hogy hat rám a gravitáció, hogy az időbeliben vagyok, akkor minek. 

Mi a helyzet a másik ember alkotta rendszerrel, a matematikával? Foglalkoztatja a matematikai alapokon nyugvó zeneszerzés?

Ahogy az emberek gondolkodnak a matematikáról, úgy ember alkotta, de például a varjak is kiválóan tudnak számolni, a hódoknak pedig kiváló a tervezési intelligenciája. Amióta zene a zene, mindig is erősen összefüggött a matematikával – és nem csak Európában. Például az indiai zenében is nagyon komoly struktúrák vannak. A Gangesz és a Brahmaputra síkságain, az észak-indiai zenében több, mint 400 rága, vagyis hangsor van. Ezek mind kötődnek valamilyen emberi-lelki szituációhoz. Van, amit kizárólag holdtölte éjszakáján játszanak, van olyan is, amit csak esős délutánon. És nyilvánvalóan nem mindegy, mennyi hang van egy hangsorban, mert a tradicionális indiai műzene improvizatív, ugyanakkor nagyon pontosan vezetett. Ez Európában is így volt. De hát a költők is számolnak! A középkori Villon is tudta, hogy a versszakoknak, verssoroknak, szavaknak és szótagszámoknak messze mutató jelentése van. Pitagorasz léttapasztalata az, hogy a kozmosz, a mindenség számokban fejeződik ki.

Saját munkáiban fel szokott fedezni utólag matematikai mintázatokat, arányosságot, belső szabályrendszereket?

Mindenben van bizonyos fokú arányosság. Akarva akaratlanul megjelenik. Ha pedig már ott van, akkor foglalkozni is érdemes vele. Ugyanis az emberi létforma nem egy egyszerű dolog – parttalanná tud válni. Tehát mindenképp muszáj egy picit megfegyelmezni magát az embernek azért, hogy a helyén maradjon, hiszen a legfinomabb dolog gúzsba kötve táncolni. Tehát a megkötések bizonyos mértékig elengedhetetlenek. Minden ember testének határa van, felvesz valamilyen formát. Így van ez az ember alkotta dolgokkal is. 

Az alkotói folyamatban mi az előrébb való, a hangzás, vagy a zenei dramaturgia?

A hangzás. Sztravinszkijről tudjuk, hogy mindent azonnal lezongorázott. Ezzel én is így vagyok. Nagyon fontos, hogy halljam a hangok egymásutánját. Írtam ugyan olyan darabot is, amit nem zongoráztam le, de azért szeretem azonnal hallani az egészet. A dramaturgia pedig megszüli magát. Figyelni kell nagyon, mert a zene tudja, mit akar, csak az ember ne álljon keresztbe. Tehát ha figyel, rá fog jönni. És nem azért, mert olyan sokat tanult. Én nem tudok semmit – ezt vegye úgy, ahogy mondom. Valami tud, és én hagyom, hogy csinálja. 

Mi volt a legnagyobb zenei rejtély, amit eddigi pályája során megoldott?

Volt olyan cím, ami a darab elkészülte után harminc évvel vált számomra elfogadhatóvá, megnyugtatóvá és közvetíthetővé. De olyan is előfordult, hogy elkészültem egy darabbal, és az utolsó hang nem volt meg. Ilyenkor várok, és megjön a megoldás. Mondjuk ez a záróhang egy év múlva került elő a semmiből. Tehát a megoldásra fordított idő nem függ a megoldandó probléma nagyságától: egy kis probléma megoldása is tarthat nagyon sokáig és nagy probléma is rendkívül gyorsan meg tud oldódni.

Milyen jelentőséget tulajdonít a címeknek? Önre például erősen jellemzőek a haikuszerű címek.

Fontosnak tartom a címeket, mert lenyomatot képeznek abban, aki először találkozik a művel. Rendkívül finom és szubtilis érzelmeket keltenek. Olyan finomakat, hogy a legtöbben, akik olvassák, észre sem veszik a saját érzelmeiket. Ám attól azok még vannak! Általában háromféle befogadói érzelem létezik: kedvelő, elutasító és semleges. Az elutasítóban is sok fokozat lehet, és a kedvelőben is. Emiatt nem lényegtelen, hogy milyen címmel találkozik a hallgató. A cím, mivel fogalmi, hat az intellektusra is, ugyanakkor sejtetni is lehet vele. És ez a sejtetés érdekel, amikor nem tudom megragadni, csak szimatot kapok.

Az előadó személye mennyiben befolyásolja a készülő művet?

A személye egyáltalán nem alakítja. Az én viszonyom minősége az ő személyéhez mindenképp fontos a mű szempontjából, mert ha az előadó bízik bennem, akkor én is bízom benne, ha meg nem bízik, akkor nem írok neki darabot. Ennyi. Ismeretleneknek nem írok darabot. Nem vagyok sorozatgyártó, (csak annak írok, akivel nem kell küzdenem). 

Milyen a viszonya az improvizációhoz? Több ízben Gadó Gábor jazzgitárossal adtak közös koncertet.

Egész életemben improvizáltam, ez 10 éves koromtól így megy, tehát alapvetően nekem ezt jelentette a zene. Kottából utáltam gyakorolni, rettentően szerettem szabadon játszani, tulajdonképpen így tanultam meg zongorázni. Gadó Gáborral öt perc közös játék után kiderült, hogy ez működik.

Az Ön művészetével kapcsolatban gyakran transzcendens attitűdről beszélnek. Ha van ilyen meghatározottsága, érintettsége a műveinek, miből eredhet ez?

Az egyik fundamentális élményem Várkonyi Nándor íróhoz kapcsolódik. Az elveszett paradicsom című munkájából egyetlen egy gépelt példányt találtam a Baranya megyei könyvtárban, amit ott, helyben el is olvastam. Ebben írja: "az ember alapvetően vallási lény". Mindenkinek vannak saját rítusai az életében, ez bizonyítja, hogy az ember vallási lény, tehát hogy közeledni igyekszik a transzcendenshez, ami annyit tesz ‘átemelkedni’, ‘átjutni’. Sajnos ma az öt érzéken túli képességek be vannak takarva homokkal. Azokat kellene kitakarni.

Zenével le lehet söpörni ezt az érzékelésre rakódott homokot?

Az érzékelés nem azon múlik, hogy beszéd, vagy zene. Mondok egy egyszerű példát. Van két ember: az egyikük száz kilométerre is képes ellátni tiszta időben, a másik pedig csak 100 méterre. Amelyik jól lát, hiába mondja a másiknak, hogy mi van 100 kilométerre. Ő nem látja, neki az nincs ott – ez ellen nem lehet mit tenni. Amit nem érzékel az egyén az egyik médiumon keresztül, azt a másikon esetleg érzékelheti. Beszűkült a látásmód: van egy vékony sáv, azon belül a végtelenbe lát az ember, de azon a sávon kívül nincs neki semmi. Tehát egyfelől hihetetlen a távlat, a másik oldalról viszont hihetetlen a szűkség. 

Alkotói korszakokat meg tud határozni a saját életművén belül?

Tulajdonképpen a Zeneakadémia első évében már megírtam azt a darabot, amit jelképesen az opus 1-nek tekintek. Ez az akkori tájékozottságomat tükrözi, de már benne vannak azok a jelek, amik a későbbi műveimre is jellemzőek. Lehet, hogy kicsit szelídültek a dolgok, inkább a kevesebb hang irányába mentek a kezdeti opusokhoz képest, de talán hangvételben van változás. Az idők során a hangzáskép változik, de az újabb darabokban is benne van ugyanaz a fajta “időn kívüliség”, mint kezdetben, csak finomabban. Tehát nem kellett egy másik nézőpont. Annak idején volt egy folyóirat Mozgó Világ címmel. Ebben volt egy körkérdés zeneszerzőknek. Frissen végzett zeneakadémistaként engem is megkérdeztek, és azt mondtam, hogy "engem a hosszú hang érdekel". Tehát a végtelenhez fűződő kapcsolat foglalkoztatott akkor is. 

Szöveg: Szász Emese / BMC
Fotó: Csendes Kriszta

---