Hírek
Interjúk „Kurtágot csakis a legvégső kérdések érdeklik” - Interjú Fazekas Gergellyel
A kétszeres Kossuth-díjas, világhírű magyar zeneszerző, Kurtág György február 19-én ünnepli 95. születésnapját. Ezen a napon jelenik meg lemezen a szerző egyik legjelentősebb műve, a Bornemisza Péter mondásai a BMC Records gondozásában. Emellett február 18. és 21. között négynapos online koncertsorozatra kerül sor Kurtág 95 címmel a Budapest Music Centerben, a Zeneakadémián és a Müpában. A koncertek moderátorával és szerkesztőjével, Fazekas Gergely zenetörténésszel beszélgettünk.
Ha a laikus szemszögéből közelítünk a hatalmas Kurtág-életműhöz, mi lehet a kulcs a befogadáshoz?
Azt hiszem, Kurtág zenéjéhez nem kell más kulcs, mint a nagy klasszikusok zenéjéhez. Persze az ő darabjai nagyon sűrűek és messze túllépnek a hagyományos tonalitás világán, de a klasszikus repertoárban is rengeteg olyan mű van, amely rendkívül komplex. Egy Ockeghem-mise, egy Bach-fúga, egy Beethoven-kvartett valódi megértése nem jelent kisebb feladatot, csak ezekre a darabokra rárakódott többszáz évnyi hagyomány, s ez a réteg az ismerősség látszatát kölcsönzi számukra: úgy érezhetjük, hogy nem kell erőfeszítést tenni értük, ráadásul mivel tonális zenékről van szó, „szebben” szólnak, vagyis könnyebb őket hallgatni. Nem mintha Kurtágnak ne lenne jópár, a szó hagyományos értelmében vett szép darabja. Kurtág zenéjét talán a sűrűsége és lényegre törő jellege teszi annyira kérlelhetetlenné. Egységnyi idő alatt olykor rengeteg zenei-érzelmi információt kell a hallgatónak feldolgoznia, de ez egyébként Mozartnál sincs másként. Ha az ember képes figyelmesen hallgatni a zenét és kinyitja a szívét, akkor Kurtág zenéje szerintem meg fogja szólítani.
Kurtág zenéjével kapcsolatban gyakran emlegetett kifejezés az izzás, felizzás. Mit jelent ez valójában?
Én úgy látom, hogy Kurtág számára a zenei előadás legfontosabb összetevője az emberi jelenlét. Amikor tanít – legyen szó egy saját darab, vagy valamely más szerző művének a betanításáról –, akkor valójában mindig azt szeretné elérni, hogy az előadó maximálisan átélje a zene történéseit, sőt a zene mögött rejlő lelki történéseket. Hogy valamiféle belső izzás működtesse az előadást. Ez az őszinte átélés, vagy beleélés, ez a felizzás fontosabb, mint az, hogy minden ritmusérték matematikai pontossággal a kotta szerint szólaljon meg. Nem az az érdekes, hogy három harmincketted hosszúságú egy hang a kottában, hiszen a kottaírás természeténél fogva tökéletlen, hanem az, hogy megszülessen az a zenei gesztus, amelynek a papíron egy három harmincketted hosszúságú hangjegy a jele.
Hogyan illeszkedik az életműbe az 1968-ban bemutatott, Bornemisza Péter mondásai című, szoprán hangra és zongorára írt concerto?
A Bornemisza Kurtág első igazán nagyszabású műve. Annak a korszaknak a lenyomatát őrzi, amikor 1957-ben Párizsból hazatérve az addigi poszt-bartóki stílusból valami egészen másra váltott, gyökeresen megváltozott a kompozíciós technikája. Gigantikus darab minden szempontból. Rendkívül hosszú, közel negyven perc, rendkívüli kihívást jelent az énekes és a zongorista számára, és hallgatni sem egyszerű. Nagyon érdekes összevetni ezt az első „főművet” az utolsóval, egyetlen operájával, a Beckett Végjátékából írott, 2018-ban bemutatott Fin de partie-val. A két darabot ötven év választja el egymástól, az egyikre mondhatjuk, hogy fiatalkori mű, a másikra, hogy kései darab, de Kurtág életműve megdöbbentően egységes. Olyan, mintha egész életében kései műveket írt volna. A zene alapvető stíluselemei lényegileg ugyanazok a Fin de partie-ban, mint a Bornemiszában, ugyanazok az akkordok, ugyanazok a szerkesztésmódok jellemzik, Kurtág viszonya a hangközökhöz, a zenei kifejezőeszközökhöz, a zene alapelemeihez, alig változott. Persze az opera sokkal letisztultabb, mint a Bornemisza, utóbbiból olyasféle elementáris erő és vadság sugárzik, ami az operára nem jellemző. Amiben nyilván közrejátszik az is, hogy egy 16. századi protestáns prédikátor, aki föl akarja forgatni a világot, más hőfokon beszél, mint az apokalipszisen túli teljes nihil felől hozzánk szóló Beckett. Kurtág találkozása mindkét szerzővel sorsszerű, de úgy érzem, hogy alaphabitusát tekintve közelebb áll Bornemiszához: nemcsak az operában, hanem más, Beckett-szöveget megzenésítő műveiben – például a 18-án a BMC-ben elhangzó, …pas à pas…-ban – is azt figyelhetjük meg, hogy Beckett hideg verssorai Kurtág zenéje révén felizzanak. Bornemiszánál már maga a szöveg is eleve izzik. Azt hiszem, Kurtág habitusában van valami prófétai. Nem abban az értelemben, hogy meg akarja változtatni a világot, hanem abban az értelemben, hogy minden megnyilatkozására prófétai intenzitás jellemző. Mindegy, hogy beszélget, zenét hallgat, zongorázik, tanít vagy komponál, folyamatosan azt érzi az ember, hogy csakis a legvégső kérdések érdeklik.
Mi az, ami miatt a Bornemiszát Kurtág pályájának egyik legkiemelkedőbb alkotásaként tartjuk számon?
Nemcsak Magyarországon, de világviszonylatban is a háború utáni évtizedek meghatározó művének tartják. Ezt illusztrálja, hogy Rachel Beckles Willson angol zenetörténész a rangos Ashgate kiadó Landmarks in Music since 1950 című könyvsorozatában publikált a darabról monográfiát, vagyis az 1950 utáni időszak egyik zenetörténeti mérföldköveként tekintenek rá Magyarország határian túl is. Érdekes ellentmondás ugyanakkor, hogy az előadókkal szemben támasztott technikai nehézségek, és talán a magyar nyelv megközelíthetetlensége miatt gyakorlatilag alig játsszák. 1968 óta egészen mostanáig, Tony Arnold és Csalog Gábor új lemezéig egyetlen, kereskedelmi forgalomban megjelent felvétel létezett belőle: Sziklay Erika és Szűcs Lóránt 1977-es Hungaroton-lemeze. Az elmúlt több mint ötven évben kevesebb, mint harminc zongorista és énekes adta elő a művet, vagyis a Bornemisza úgy él a köztudatban a legjelentősebb 20. századi kompozíciók egyikeként, hogy a köztudat valójában nem igazán ismeri, sőt ismerheti. Nem egyedülálló jelenségről van szó, van erre számos példa a 20. századi művészetek történetéből: James Joyce Ulyssesét is mindenki ismeri, de alig valaki olvasta. Ami persze se Joyce, se Kurtág értékéről nem mond semmit. De akárhogy forgatom, a Bornemisza elementáris élmény: a legalapvetőbb kérdéseket érinti, a bűn, a halál, a megtisztulás kérdéseit, s a borzasztóan erős, veretes, régi mondatokat úgy erősíti fel a zene, hogy jó előadásban a darab afféle beavatási rítussá válik. Kurtág zenéje volna ebben a metaforában a tűz, amelyen át kell mennünk ahhoz, hogy beavatottá váljunk. Sokféleképpen és sokféle céllal hallgatunk zenét, érthető, ha az ember esetleg nem akar megpörkölődni a zenehallgatás során, de a saját személyes tapasztalatom az, hogy Kurtág zenéjnek tűzpróbáját megéri kiállni, mert aztán az ember, levakarva magáról a kormot, újjászületik és egészen más minőségben látja az életet, más minőségben hallja a zenét.
Mik lesznek a legkiemelkedőbb momentumai a Kurtág 95 négynapos online koncertsorozatnak?
Az első koncerten, február 18-án a BMC-ben rendezett kamaraesten Ligeti két darabja és két kortárs szerző műve mellett a Beckett szövegekre komponált …pas à pas…-ciklus és az Ahmatova-dalok hangzanak el Kurtágtól. Mindkettő egészen különleges zene és igen ritkán játsszák őket. A koncertet az Eötvös Péter Alapítvány és a BMC közösen szervezi, tehát az alapítvány mentorált karmesterei, valamint Eötvös Péter és Vajda Gergely vezényelnek majd. Február 19-én, a születésnap estéjén a Zeneakadémián ad koncertet az Óbudai Danubia Zenekar Keller András vezényletével. Ennek műsorán Kurtág három zenekari darabja szerepel: a Pierre Boulez 90. születésnapjára komponált Petite musique solennelle, valamint a két op. 27-es darab, a zongorára és térben szétszórt zenekarra írott …quasi una fantasia…, valamint a cselló-zongora kettősverseny, s olyan szólisták lépnek fel, mint Perényi Miklós, Csalog Gábor és Várjon Dénes. A koncert második felében aztán Kurtág két legjelentősebb magyar pályatársának, Szőllősy Andrásnak és Ligeti Györgynek egy-egy kompozíciója hangzik el Keller András és Fenyő László szólójával. Különleges, személyes hangvételű koncertet fognak közvetíteni 20-án a Müpa Fesztivál Színházából Üzenetek, játékok – Jelenetek a Kurtág házaspár életéből címmel. A koncertsorozat február 21-én, a Zeneakadémián fejeződik be: Kurtág György művei a 100 éve született Szőllősy András darabjaival lépnek párbeszédre a Zeneakadémia Kortárs Ensemble koncertjén.
Milyen volt Kurtág György és Márta kapcsolata és hogyan idézi meg ezt a 20-ai koncert?
Kurtág Márta nemcsak a zeneszerző társa volt több mint hetven éven keresztül, hanem kulcsszerepet játszott a művek létrejöttében és életre keltésében is. Ezen a koncerten a Kurtághoz közel álló tanítványok, barátok fognak eljátszani, elénekelni egy-egy rövid tételt, ezek között pedig Kurtág Judit, a zeneszerző unokája által készített videókból láthatunk rövid bejátszásokat. Ezek a videók semmihez sem hasonlítható dokumentumai a Kurtág-házaspár életének, hiszen az unoka perspektívája révén kivételes közelségbe kerülhetünk ehhez a két kivételes emberhez. A rövid videók között vannak megható és vannak kifejezetten vicces darabok is. Hadd hozzák egy példát ez utóbbira: az egyik videón Bach G-dúr duettjét négykezesezik éppen otthon egy pianínón, és játék közben Kurtág egy ponton odaszól Mártának: „Az ütemsúlyokat mindig hangsúlyozd ki egy kicsit jobban!” Játszanak tovább, Márta néni szemöldöke icipicit mintha megrándulna, egy pillanattal később elmosolyodik, aztán így szól: „Majd, ha hülye leszek!” Kurtágra mindenki rendkívül szigorú, öntörvényű emberként gondol, és természetesen ebben is van igazság, de a humora, a kedvessége, az odaadása is egyedülálló. Kurtág komolysága ugyanolyan, mint a kisgyerekek kérlelhetetlenül őszinte komolysága. Nincs annál komolyabb dolog, mint amikor egy gyerek játszik, s nem véletlen, hogy Kurtág immár kilenckötetes zongoraciklusa a Játékok címet viseli. Ennek előszavában szerepel a mondat, hogy „nem szabad komolyan venni a leírtakat – halálosan komolyan kell venni a leírtakat”. Úgy tűnik ezekből a videókból, hogy Kurtág számára ez a szabály nemcsak a zenei lejegyzésre, hanem az életre is vonatkozik.
Szöveg: Szász Emese