Hírek

Interjúk A dallam a darab arca

Juhász Gábor egyik legnagyobb zenei történetmesélőnk, akinek meséi gitárhúrokon bontakoznak ki, és rendszerint egyfajta líraisággal szólalnak meg. Nyolc éve működő, hat albumot rögzített triója stabil színfoltot képvisel a hazai jazzéletben. A trió időnként vendégművészekkel csempész meglepő fordulatokat a jól ismert történetekbe; így lesz ez a június 24-i koncerten is, amelynek apropóján zenélésről, improvizációról, ihletforrásokról beszélgettünk.

Mit jelent számodra a zenélés?

Egy pszichológus ismerősöm mondta, hogy a művészeknek nagy a magánidőigénye. Az tud művésszé válni, aki szeret és tud egyedül lenni. A zenészeknek is sok időt kell egymagukban tölteniük, gyakorlással, komponálással, de a zenélés lényege szerintem akkor is a kapcsolatok keresése, a kapcsolatteremtés marad: zenésztársakkal, a közönséggel, valami nálunk nagyobb erővel. 

Hogyan találkoztál először a zenével?

Nagyon hamar hangszerközelbe kerültem: apám, aki egyébként gépészmérnök volt, gyakran énekelt nótákat, miközben mandolinon vagy tamburán unisonóban játszotta a dallamot. Nemsokára a kezembe adta a hangszereket, én pedig a hallás után megtanult dallamokat játszottam. Kottát olvasni egyikünk sem tudott. Számomra ez sohasem tűnt különleges dolognak, inkább az apámmal való együttlét és kapcsolódás alapvető élményeként emlékszem a zenélésre. Később aztán elkezdtem kazettás magnón rockot és Bartókot hallgatni, tizenéves koromban pedig a bátyám hozott haza Chick Coreát, Keith Jarrettet. Előbb kezdtem el zenélni, mint hogy elgondolkodtam volna azon, milyen műfaj vagy stílus állna legközelebb hozzám.

A mandolin vezetett a gitár felé is?

Igen, a gitár egyébként akkoriban, a 70-es években nagyon népszerű volt. A bátyám kapott egy gitárt, amelyet én kezdtem használni. Sokat segített, hogy ismertem a fogásokat, a két kéz munkamegosztását. Ekkor persze már nem népies műzenét játszottam apám mellett ücsörögve, hanem Led Zeppelint és Pink Floydot szedtem le a lemezekről. Miles Davis Sketches of Spain című albumának hatására döntöttem úgy, hogy jazz-zenész leszek. Huszonéves koromban, amikor felvettek a jazz tanszakra, vádoltam magamban a szüleimet, hogy miért nem ismerték fel a tehetségemet és neveltek belőlem elit klasszikus zenészt, de nem sokkal később beláttam, hogy ez így volt rendjén, mert abban a rendszerben nem éreztem volna jól magam.

Miért?

Számomra nagyon fontos az instant kapcsolódás, és hogy minél nagyobb tér jusson a kreativitásnak. Persze egy klasszikus zenemű interpretációjában is sok lehetőség rejlik a kreativitás kibontakoztatására, de ahhoz képest mégiscsak kevesebb, hogy jazz-zenészként még az egyes hangokat is magam keresem ki a hangszeren. A jazzt általában az improvizációval szokás összekapcsolni, és a nyugati zenén belül valóban ebben a műfajban a legintenzívebb az improvizáció jelenléte, amit kidolgozott elmélet támogat meg. Részben emiatt gondolom, hogy a jazz a legerősebb instrumentális kifejezési forma. A kortárs zene intellektuális világ, a klasszikus zenei előadóknak nagyon precízeknek és művelteknek kell lenniük, a népzenészeknek vigyázniuk kell a hagyományra, amelyet ápolnak, a rockzenészeknek pedig a közölni kívánt verbális tartalmat kell szem előtt tartaniuk. A jazzben viszont minden másról megfeledkezve, a hangszereddel eggyé válva fejezheted ki, amit csak szeretnél.

Hogyan viszonyul egymáshoz improvizáció és kompozíció a zenei gondolkodásodban?

Szerintem az improvizáció is kompozíció, csak a pillanatban zajlik, és nem írjuk le. A cél mindkét esetben ugyanaz, hogy eljuttassa a közönséget valamilyen érzelmi állapotba, illeszkedjen a koncert ívébe, katarzist idézzen elő bizonyos eszközök segítségével. Szeretek komponálni, struktúrákat leírva látni magam előtt, és ambíciónak is tekintem, hogy ebben fejlődjek. A jazzben a komponálás arról szól, hogy a meglévő főtémák, dallamok mellé kitalálunk egy játékszabályt (például harmóniai kört vagy ritmikai ciklust), amelyen belül improvizációk segítségével építkezünk és hangulatokat hozunk létre. Szabad improvizációt is játszottam már, de nem sokat, mert bizonyos mértékig jólesnek a kötöttségek. Ha minden hang le van írva, az nyomaszt, de ha egyáltalán nincsenek kötöttségek, akkor kevésbé érzem magam biztonságban.

Milyen zenén kívüli inspirációs forrásokból merítesz?

Gyerekkorom óta szeretek olvasni, otthon sok könyv vett körül, mostanában pedig örömmel látom, hogy egyre több értékes irodalmi mű születik. Személyes ismerőseim és barátaim, Szabó T. Anna, Dragomán György, Tóth Kriszta, Jónás Tamás könyveit olvashatom. Édesanyám építész volt, így annak is sokszor tanúja lehettem, hogy az épített környezet hogyan hat az emberi érzelmekre. Azt hiszem, azért is hallgatunk annyi barokk és reneszánsz zenét, mert gyakran abból a korból származó épületek között sétálunk, és ez a zenei stílusra is fogékonyabbá tesz minket.

Az 1978 című lemez készítésekor, édesanyám halála után egy képzeletbeli évbe utaztam vissza az időben, amikor még együtt volt az egész családunk. Kételkedtem benne, hogy vajon jó ötlet-e kivetíteni az én kis világomat a hallgatóra, de ráébredtem, hogy a család témájához valamilyen formában mindenki tud kapcsolódni. A darabjaim azóta is általában belső utakból sarjadnak, és úgy érzem, azzal maradhatok hiteles, ha ezeket a belső utakat át tudom fordítani zenébe. Az In the Garden című lemez azokból az élményekből fakadt, amikor sokat ültem egyedül a kertben, így aki meghallgatja, a saját belső kertjéhez fog visszatalálni. A Planets albumhoz pedig az adta meg a lökést, hogy a pandémia alatt sokat ültem a teraszunkon, és egy telefonos alkalmazással elkezdtem figyelni, mi hol van az égen. A csillagos ég önmagában is nagyon szép, de a mozgó, változóan fénylő égitestek még csodálatosabbak. Az emberiséget mindig is lenyűgözték a bolygók, tanú erre számtalan hiedelem és az asztronómia, de a bolygók mozgásából vezettek le sok olyan matematikai számítást is, amelyeken a világunk működése alapszik. Amikor elhatároztam, hogy az égitestekről fogok zenét írni, akkor tudományos ismeretterjesztő anyagokat kerestem róluk, és ezeket az eredményeket hasonlítottam össze a több száz éves sztereotípiákkal, mítoszokkal. A szerelem istennőjének bolygója, a Vénusz felszíne például totálisan élhetetlen, 500 fokos kénes-savas pokol. A Mars adta magát a legnehezebben, mert akkor már zajlott a szomszédban a háború, és nem akartam harcias zenét írni, mint mindenki más. Így nyílt fel a szemem arra, hogy a Mars valójában egy barátságos bolygó, nem véletlenül az emberiség B terve. A gyönyörűséges Jupiter rendelkezik a legerősebb elektromágneses mezővel, tehát valóban a naprendszerünk gigantikus villámszórója, de egyúttal eltéríti az űrben mindazokat az objektumokat, amelyek a Földet eltalálva megsemmisíthetnék az életet. Az ókori görögök még nem láthattak közelképeket az égitestekről, és nem hoztak nekik adatokat a szondák, de alighanem megsejtettek ebből valamit.

Milyen zenei kérdések foglalkoztatnak jelenleg a legintenzívebben?

A Kopernikusz és a Galilei című darabok úgy születtek, hogy fogtam a papírt, és hosszú dallamokat írtam le szerkesztés nélkül – ez nem azonos a komponálással, hiszen az mindig szerkesztési munka is egyben. Valahogy úgy, mint amikor improvizálok: átengedem magamon a zenét, nem teszem azonnal struktúrába. Ez nagyon érdekel most, ha legközelebb leülök a kottapapír elé, akkor valószínűleg egy ilyen dallamfolyondárból fogok kiindulni, és utána írok hozzá akkordokat. Az én esetemben jellemzően amúgy is a dallam készül el előbb, és utána a harmonizálás. Bár a jazzben akkordokkal foglalkozunk legtöbbet, és a szerkesztési elvek – feszítés-oldás, domináns-tonika – mind harmóniákat takarnak, a dallam a darab nyilvánvaló, magától értetődően látszó arca. A harmóniák legalább olyan fontosak, de inkább egy mögöttes réteget képviselnek. Érzelmi töltést adnak, amelyet a közönség általában nem fejt meg tudatos szinten, csak érzékeli az általuk megteremtett atmoszférát.

Mikor érzed azt, hogy egy darab jól sikerült?

A sikerültség csak idővel mutatja meg magát. Előfordul, hogy egy koncerten úgy érzem, jól vagy éppen rosszul sikerült valami, de a felvételt visszahallgatva az ellentéte tűnik fel. Döntő jelentőségű, hogy mi marad a repertoárunkon. A koncertek olyanok, mint egy mozaik: nemcsak az alapján válogatjuk össze a műsort a zenekarral, hogy nekem melyik darabhoz van több kedvem, hanem az is fontos, melyiket szeretik játszani a többiek – ezek általában a jobban sikerült darabok –, vagy milyen visszajelzés érkezik a közönség soraiból. Az is jó jel, ha egy kompozíciómat valaki más is műsorra tűzi. Aztán előfordul, hogy amikor megírok valamit, jól sikerültnek tartom, de magam is alig játszom; később előveszem, átdolgozom és így már működik. Ami pedig szép lassan elszunnyad és nem is kerül többet elő, az egyértelműen a nem jól sikerült kategória.

Úgy látom, az idő kulcsfogalom számodra.

Így van. Nemrég olvastam Dragomán egyik főzőskönyvét, és a belőle áradó életöröm annyira elkapott, hogy én is elkezdtem sütni-főzni. Itt is az időt tartom a legfontosabb tényezőnek. Ha 16 órán át hagyjuk kelni a tésztát, az igazán jó tészta lesz.

Amikor új darabot írsz, elgondolkodsz azon, hogy a közönségre vajon hogyan hat majd?

Bár a beszélgetés elején említettem, hogy a zene a kapcsolatkeresésről szól, soha nem képzelem el magamnak a célközönséget. Magamra gondolok, azt próbálom elképzelni, hogy én mint közönség hogyan élném át azt a zenét. Ebben az a nehéz, hogy meg kell feledkeznem a szakmai háttértudásomról, mert az el tudja fedni a nem zenész közönség számára valós kérdéseket. 

A jazz edukált hallgatót, kihegyezett figyelmet igényel inkább, vagy zsigeri befogadást és nyitottságot?

Azt hiszem, nem árt, ha rendelkezünk valamennyi háttértudással, főleg formatanból, jazz- vagy zenetörténetből, mert a zenészek és a kompozíciók gyakran ezekre építenek és utalnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy az Arcus Temporum fesztiválra éppen azért szerettem járni, mert egyáltalán nem értettem, amit ott hallottam, és így végre megszűnt kattogni az agyam. Elképesztő élmény volt úgy hallgatni például a nemrég elhunyt Kaija Saariaho műveit, hogy szinte semmit nem tudtam róluk. A jó művek tehát sokrétegűek: a legfelső réteg is üzen valamit, de vannak még alatta más rétegek, amelyek csak több meghallgatással – idővel! – és némi háttérismeret birtokában nyílnak meg az ember előtt. 

Elég sok díjat megkaptál az évtizedek során. Ezt sikerként értékeled?

Talán Esterházy mondta a Herder-díj kapcsán, hogy az ember örül, ha kap, és nem méricskél. A díjak azért esnek jól, mert érzem, hogy valaki figyel arra, amit csinálok – ez művészeknél nem törvényszerű. Manapság sokkal kevesebbet gratulálunk és kevesebbszer mondunk köszönetet a másiknak, mint kellene. Az állandó rohanás közepette kiveszett az a jó szokás, hogy egyedül a gratuláció kedvéért felhívjunk egy kollégát.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, néha Bachot játszol skálázás helyett. Hogy kell elképzelni azt, amikor egy jazz-zenész gyakorol?

A tanítványaimtól is azt kérem, hogy négyféle feladatot gyakoroljanak: legyen akkordozás, kottaírás-olvasás, repertoár-építő darabtanulás és skálázás. Ha adott egy anyag, amit felvételre vagy koncertre meg kell tanulni, az kijelöli a határidőt, de egészen addig a négyféle feladatot úgy osztjuk el, ahogyan a mindennapokban hozzájutunk, egyrészt az időbeosztásunktól, másrészt az aktuális állapotunktól függően: van, hogy az agyunk élesebb, máskor az ujjaink fürgébbek. A gyakorlás magánidejét mindenesetre ki kell küzdeni magunknak a világtól. Én a 90-es évek óta úgy gyakorolok, hogy kikapcsolom a telefont, meggyújtok egy füstölőt, és amíg jön az illat, addig tudom, hogy nincs más dolgom. Régen a gyakorlás motorikus részének hittem, de most már az újabb és újabb skálaváltozatok és akkordok kinyitogatása a legnehezebb szellemi feladat számomra.

David Dorůžka cseh gitáros inspirált arra, hogy megpróbáljak úgy improvizálni, hogy nem gondolok közben tudatosan semmilyen konkrét zenei dologra. Ekkor jöttem rá, hogy amikor improvizálunk, a munka jelentős részét az agy robotpilótaként végzi, felhasználva azt, amit a korábbi gyakorlások során már stabilan megtanult. Ha arra figyelek, hogy triolázom, akkor az összes többi paramétert – skálát, akkordokat, behelyettesítést – a tudatalatti választja meg. Ha felkészültünk, akkor nyugodtan elengedhetünk mindent, az a plusz egy paraméter már nem fog gondot okozni.

Miért lehet az, hogy Bach nemcsak klasszikus, hanem jazz-zenészek számára is megkerülhetetlen?

Sokan mondják, hogy a barokk és a jazz hasonlít egymásra. A barokk zenében rengeteg a váltóhangos dallam és a nyolcados mozgás, ami a mainstream jazz improvizációira is jellemző. A dallamok nem hangszerfüggőek: barokk zenét azon játszottak, ami volt otthon, és Coltrane-t vagy Parkert is elő lehet adni bármin. Mindkét zene szorosan kötődik a tánchoz, a darabok mélyén akkor is ott rejtőznek ezek a mozgásformák, ha nincs nyíltan kimondva. A jazz poliritmiáját, offbeat hangsúlyait pedig – élő hagyomány hiányában – a barokk zenébe is elég könnyű belehallani.

Bach zenéje a legkomplexebb és a legszebb. Azért is adta magát számomra, mert sok darabját átírták gitárra. Soha nem kaptam klasszikus zenei képzést, ezért bőven vannak hiányosságaim, főleg hangszertechnikában. Az viszont segítség, hogy előbb találkoztam a jazzel és az improvizációval, mint Bachhal. A zsenik műveit nagyon veszélyes olvasni és játszani, mert a sajátjaink banálisnak tűnnek utánuk. Szerintem ez okozza, hogy sok kitűnő klasszikus zenész nem mer improvizálni: hiába lenne meg hozzá minden adottságuk, túl sok gátlás épül ki bennük. Velem ez szerencsére nem történt meg.

Mi lesz a júniusi triókoncert különlegessége?

Főleg a Planets című albumról fogunk darabokat játszani, és alapvetően az elmúlt nyolc év során kialakított hangzásunk fogja meghatározni a koncertet, de vendégként elhívtam Holló Aurélt, akivel kollégák vagyunk a Bartók konziban. Legutóbb egy szabad improvizációs koncerten szerepeltünk együtt, akkor merült fel, hogy lenne-e kedve csatlakozni a trióhoz, azzal a különbséggel, hogy most kötött formákkal, az én darabjaimmal fogunk dolgozni. Jazztörténeti érdekesség, hogy az elektromos gitár és Aurél hangszere, a vibrafon közel egyidőben került be a jazzbe, és a vibrafon egészen addig népszerűbb volt, amíg a rock hatása a gitár javára nem billentette a mérleget. Aurél kortárs zenei jártassága egyedi színt fog hozni a műsorba. Elmélyült improvizatőrként ismerem őt, aki remekül tud mesélni – kíváncsian várom, hogy milyen történetek kerekednek az együttműködésünkből.

 

Interjú: Molnár Fanni
Fotó: Juhász László


Kapcsolódó program:

Juhász Gábor Trió, vendég: Holló Aurél
2023.06.24. 20:00
Opus Jazz Club

Közreműködik:
Juhász Gábor – gitár
Kovács Zoltán – nagybőgő
Jeszenszky György – dob
vendég: Holló Aurél – vibrafon

Jegyek 2800 forintos áron kaphatók a helyszínen, a bmc.jegy.hu oldalon, valamint az InterTicket országos Jegypont hálózatában.