A Mozes & Kaltenecker formáció műsora a jazz, a pop, az elektronikus hangzások, a progresszív zenei elemek és az improvizáció találkozása. A BMC Records gondozásában, október 7-én jelenik meg a duó Futurized című albuma, amelynek beharangozó kislemez-dala, a Blade már július 29-étől elérhető lesz Spotify-on és más platformokon. A készülő lemez apropóján beszélgettünk többek között inspirációs forrásokról, zene és egyéniség viszonyáról, valamint kihívásokról.

Hogyan kezdődött a közös munka?

KZs: 2017-ben találkoztunk először, egy alkalmi elektronikus zenei projektben, ahol közösen írtunk néhány dalt. Három évre rá Tamara meghívott vendégművészként az Opus Jazz Clubban tartott szólókoncertjére, amelyből valójában a duónk bemutatkozó koncertje lett.

MT: Szerettem volna, ha a közösen megírt számok tovább tudnak élni, ezért született meg az ötlet, hogy a 2020-as koncerten próbáljuk ki őket duóban.

Improvizáció vagy kompozíció? Mi a kettőnek az aránya a számaitokban?

KZs: Azok a dalok, amelyeket a korábbi zenekari együttműködésből megtartottunk, kicsit popszámszerűen működtek, és a duókoncert fix pontjaiként is nagyszerűen beváltak. Koncert előtt küldtem más, kibontásra szánt ötleteket Tamarának, amelyeket ő meghallgatott, majd felvette rájuk a saját ötleteit. Ebből az első fellépésünkből felvétel is készült, és bizonyos improvizációinkat olyan jónak éreztük, hogy utólag fix számrészeket alakítottunk ki belőlük. Mindmáig sokszor használjuk ezt az online munkamódszert, mivel Tamara gyakran tartózkodik külföldön. Én a billentyűs részét és az effekteket hozom, az énekszólamot viszont Tamara találja ki, és a szövegeket is ő írja meg. A számok szerkezetét, végső formáját és előadásmódját közösen dolgozzuk ki. A számainkban sok fix rész szerepel, a szólók pedig rendkívül szerves módon épülnek be a dal egészébe. Az improvizált szakaszok alatt nem azt kell érteni, hogy valamelyikünk szólózik, hanem gyakran mindketten egyszerre improvizálunk. 

MT: Örülünk, ha a hallgató nem érzékeli, hogy melyik részt találtuk ki előre, és melyiket improvizáljuk, mert ezek a szakaszok bámiféle vágás, éles ellentét nélkül folynak át egymásba.

A YouTube-csatornátokon egy Janus Pannonius-feldolgozás is hallható, ami finoman szólva nem a legkézenfekvőbb szövegválasztás.

MT: A Janus Pannonius-dal egy felhívásra született, ahol annyi volt a megkötés, hogy tőle kell feldolgozni egy verset. Az egész életműve nagy részét végigolvastam, hogy megtaláljam a legmegfelelőbbet, amely természetesen illeszkedik a stílusunkhoz. Ahogy Zsolt említette, néhány kivételtől eltekintve én írom a szövegeket, angol vagy francia nyelven. Szoktam persze inspiráló szövegekkel találkozni, és ha valami konkrétan bevillan egy alapra, akkor felhasználom a műsorkészítés során. A repertoárunkban szerepel egy-két feldolgozás is, a megjelenés előtt álló lemezen például hallható lesz egy görög népdal francia nyelvű feldolgozása.

KZs: Amilyen kivételes eset ez a Janus Pannonius-dal, olyan sikeres lett. Többektől hallottuk, hogy oktatási célokra is kitűnően lehetne használni, a fiatalok valószínűleg örülnének irodalomórán, ha ilyen feldolgozásokon keresztül próbálnák közelebb vinni hozzájuk a verseket.

Melyek a legfőbb inspirációs forrásaitok a ma élő zenei műfajok közül?

KZs: A lehető legextrémebb helyekről keverjük össze az impulzusokat. A jazz mellett számomra rendkívül inspiráló a kortárs elektronikus zene és az IDM (Intelligent Dance Music), ezek önmagukban is tág kategóriák. A progresszív rock, illetve metál is nagy hatást gyakorol rám, különösen ami a hangzást illeti. Gyakran alkalmazok olyan effekteket, amilyeneket metálgitárosok szoktak. Ez furcsán hangozhat egy billentyűs szájából, hiszen a mi produkcióinkban nem szerepel gitár vagy dob, viszont azt akarom, hogy az énekszólam alatt ezek a színek is megjelenjenek. Amikor élőben játszom, az tényleg 100% élő, soha nem indítok el előre felvett szakaszokat. Az a tény, hogy két kezem és két lábam van, behatárolja a lehetőségeket, de ezzel együtt az elektronikus billentyűs hangszerben rejlő minden potenciált igyekszem maximálisan kiaknázni. A munkafolyamat szempontjából pedig kicsit úgy dolgozunk, mint egy rock- vagy popzenekar. Persze nagyon fontos az improvizáció jelenléte, de amit mi csinálunk, az ugyanannyira, vagy még inkább kamarazenei artpop, mint jazz. Soha nem mondanánk le az egyenrangúságról, ami ritkaság, mert az énekesek többsége nem örül, ha másokra is ugyanannyira oda kell figyelnie, mint saját magára – pedig egyben kell jónak lennie a megszólaló zenének, nem pedig a szólamoknak külön-külön.

MT: Igen, a kamarazenélés attitűdjét én is kiemelném, ami ráadásul műfajoktól független. Zongoristaként tanultam és szerettem meg az osztott hallást, azt, hogy a teljes egészet hallgassam, és abban helyezzem el magam pillanatról pillanatra. Tanárként is erre igyekszem rávezetni a növendékeimet, hogy nem mindegy, hogyan hallanak és hallgatnak. Ahhoz képest kell megvalósítaniuk valamit, hogy közben a többi szólamban mi történik; ez sokaknak gyökeresen átalakítja a hangszerjátékát, illetve az énekléshez való hozzáállását. Elrugaszkodunk a hagyományos szerepektől: nem arról van szó, hogy Zsolt kísérne engem, vagy én ráénekelnék arra, amit ő játszik, hanem minden produkció egy valós idejű láncreakció, összekapcsolódás eredménye. Ahogyan élőben, a felvételek keverésénél is arra törekszünk, hogy az énekhang ne uralja le a hangképet. Zsoltnak az az egyik célja, hogy teljes zenekari hangzást teremtsen meg, és ha a hallgató nem látja, hogy egyvalaki játszik egy szál billentyűs hangszeren, az a benyomása támadhat, hogy ezt a mindent betöltő, komplex hangvilágot valószínűleg több zenész teremti meg. A hatást segíti az énekhanghoz adott effektezés is. 

Mennyire ösztönös és mennyire tudatos folyamat a zenei alkotás? 

KZs: Az ösztön helyett inkább az intuíció szót használnám. Ha egyszerre gondolunk valamire, jól elkapjuk az adott zenei megvalósítást, hangszínt, effektet, egymásra rakott réteget, az intuitív; így születik minden, ami jó. A tudatosság arra kell, hogy amikor az intuitív ötlet, gondolat már megvan, ki tudjuk dolgozni a szerkezetet, ráncba szedjük a szám egészét.

MT: Az intuitív kezdőlökés után a zene nem maradhat lebegő, definiálatlan, anyagszerűtlen valami, hanem ki kell csiszolni azt az ötletet, ami a szám magját adja majd. Azt hiszem, a zeneszerzők többsége így ír.

Mit igényel inkább a zenétek: edukált hallgatót és kihegyezett figyelmet, vagy zsigeri befogadást és nyitottságot?

MT: Őszintén reméljük, hogy nem csak edukált hallgatókra hat, amit csinálunk. Célközönséget illetően is fontosnak tartjuk, hogy ne ragadjunk benne kategóriákban, mert ez mindenkinek előnyösebb. Mindketten erős személyiségek vagyunk, de akkor érezzük úgy, hogy jó koncertet sikerült adnunk, amikor az emberek rólunk is megfeledkezve át tudnak itatódni a zenével, attól függetlenül, hogy értenek-e hozzá vagy sem. Klasszikus zongoristaként is végeztem, így ismerem és példaértékűnek tartom azt a tiszteletreméltó hozzáállást, hogy a zenésznek mindenekfelett a szerzőt és a leírt darabot, magát a zenét kell szolgálnia. Ugyanakkor ez a felfogás ellentmondásos helyzetet generál, mert az előadó nélkül nem szólalna meg a zene. Egyéniség nélkül pedig lehetetlen a zenét értelmezni, így képtelenség lenne teljesen háttérbe szorítani magunkat, még ha sokan azt állítják is, hogy megteszik. Amikor a klasszikus zene után elkezdtem mélyrehatóbban foglalkozni a jazzel, hirtelen az ellenkezőjével szembesültem: ott mintha az egyéniség számítana a legtöbbet, és minden más eltörpülne mellette. Évekbe telt, mire ezt a két megközelítést sikerült egészséges módon összeegyeztetnem, kiegyensúlyoznom magamban. Úgy gondolom, hogy transzcendens élményt kell teremtenünk a közönség számára, amely túlmutat rajtunk akkor is, ha általunk jön létre.

KZs: Mindig is szerettem volna elkerülni azt, hogy csak a zenészeknek és zeneileg művelt hallgatóknak játsszak. Szerintem a duónk a popzenei koncepció és a vokális szólista miatt eleve könnyebben közel tud kerülni a közönséghez, mint sok tisztán hangszeres jazzprodukció. A számaink szerkesztésmódja, időtartama, harmóniavilága olyan, hogy a popzenét hallgató átlagember is tudja kötni valahová, talál benne fogódzókat. Megtartjuk ugyanakkor a modern jazz elemeit is.

A zenélés elsősorban lelki vagy szellemi tevékenység?

KZs: A szellemi vonatkozás szerintem a lelkinek a tudatos része. Akármelyik hiányzik egy produkcióból, az nem lesz jó. Technika nélkül és kizárólag technikával sem lehet zenélni. Az a célunk, sőt szerintünk a zenélés legfőbb értelme is egyben, hogy érzéseket és gondolatokat ébresszünk a közönségben. Elemeljük a hallgatókat a hétköznapok világától, hogy aztán új összefüggésben tudjanak tekinteni az életük kisebb-nagyobb nehézségeire, tapasztalataira. Ebben az értelemben a zenélés lélekgyógyászat.

MT: Én sem választanám szét a kettőt. Ha már Zsolt szóba hozta az érzéseket: a számokban nem a mi személyes érzelmeinket akarjuk átadni a közönségnek, hanem olyan anyagot, amelyre utána mindenki a maga módján reagálhat, akár lelkileg, akár szellemileg. Nyilván magamból énekelek, beleteszem az érzéseimet a zenébe, de a végeredménynek meg kell ezeket haladnia.

Hogyan jellemeznétek a saját stílusotokat?

MT: Arra törekszem, hogy a lehető legtöbbet kihozzam az énekhangból, és minél többféle hangszínnel játsszak. Effektek is kerülnek rá, de a kiindulás az, hogy ami csak lehetséges, az természetes úton szülessen meg, a szinte öblös mély hangoktól a négy oktávval feljebb lévő üveghangokig. Ebben sokat segített a CVT, vagyis Complete Vocal Technique nevű hangképzési módszer, amelynek az a lényege, hogy mindenféle énekléstechnikát rugalmasan egyesít. A populáris zenében a rugalmasság a legnagyobb előny, az, ha többféle technikának vagyunk birtokában, és mindegyiket a megfelelő helyen tudjuk bevetni. Ezek a váltások tartják fenn a hangzás változatosságát és így az izgalmat.

KZs: Billentyűsként sokkal több és erőteljesebb mély frekvenciát használok, mint amire általában számítani szokás. Még azok a basszusok is vastagon szólnak, amelyek nem mennek szubtartományba. A húros és pengetős hangszerekre – clavinet, gitár – emlékeztető hangmintákat is előszeretettel alkalmazom.

Mi az októberben megjelenő lemezetek története?

MT: Pár hónapja felvettünk olyan számokat, amelyeket már hosszabb ideje játszunk, így készen álltak. A BMC adta a felvétel helyszínét, de kiadót nem kerestünk meg a lemeztervvel. Amikor Szabó Viktor hangmérnök – szintén a BMC-ben – a keverésen dolgozott, a BMC Records vezetője, Bognár Tamás belehallgatott az anyagba, és felajánlotta, hogy megjelenhetne náluk.

KZs: A BMC alapvetően kortárs és klasszikus zenével, illetve jazzel foglalkozik, amelybe mi bele is illünk, meg nem is. Egyik kategóriába sem tartozunk, de az agyunk járásában mindhárom jelen van. A műsor összességében popzenés irányt képvisel, a strukturáltság, az építkezés és a részletes kidolgozás viszont máshonnan ered, a dalokban elhangzó közös improvizációkat pedig akár a kortárs jazzhez is lehetne sorolni.

Találkoztatok olyan zenei feladattal, amelyről azt hittétek, nem fogjátok tudni megoldani, aztán mégis sikerült?

KZs: Állandóan ilyen feladatokban merülök el. Nem vagyok benne biztos, hogy meg fogom tudni oldani, vagy még ha bele is ölöm az időt és meg is oldom, nem tudom, hogy jó, értelmes, érdekes lesz-e az eredmény. Hallom a fejemben, hogy mit szeretnék, és megpróbálom azt megvalósítani. Ez a duó önmagában felfedezetlen terület, igazi kihívás, egyetlen billentyűs hangszerrel és énekszólammal élőben létrehozni bizonyos hangzásokat.

MT: Keresni sem kell a feladatokat, jönnek maguktól. Nemcsak abból, amit magunkban hallunk, hanem az egymásnak adott ötletekből is. Előfordul, hogy nem tudjuk pontosan, mit hallunk ott belül, csak az irány van meg, de ha megtaláljuk hozzá a megfelelő zenész partnert, akivel képesek vagyunk realizálni, akkor kikristályosodik.

 

Interjú: Molnár Fanni
Kép: Huszti István

---