Tálas Áron zongorista-dobos-zenekarvezetővel folytatjuk jazz-interjúsorozatunkat, aki július 15-én teljesen új formációval és programmal mutatkozik be az Opus színpadán. Áronnal egy olyan készülő szólólemezről is beszélgettünk, amin minden sávot ő játszik fel, és amin előző lemezeitől eltérő koncepciót követ.

Improvizáció vagy kompozíció?

Improvizáció, mert szinte minden, amit kompozíciónak szántam, improvizációból indult. Joe Zawinul (osztrák zeneszerző – a szerk.) írja a könyvében, ő minden nap ugyanabban az időpontban beindította a magnót, improvizált 3-4 órát, majd visszahallgatta, és úgy már könnyen el tudta dönteni, hogy mi az, ami témára alkalmas. Nekem is van egy hasonló rutinom: leülök improvizálni, és sokszor rögtön bevillan, hogy mit érdemes megtartani. Ha megtetszik egy rész, azt elkezdem nagyon sokszor ismételgetni, és felveszem hangjegyzetbe. Aztán persze néha kiderül, hogy fals jelzést adtam magamnak, és nem akkora ötlet, mint amilyennek elsőre tűnt. Nekem az a nagy rosta, hogy akár napokkal, hetekkel utána, teljesen random szituációkban visszatér-e a fejembe/fülembe az adott dallam, vagy riff. Mert ha visszatér, akkor úgy gondolom, hogy másokból is ezt a hatást válthatja ki.

Mi számodra a zene: szórakozás vagy imádság, feledtetés vagy emlékeztetés?

Eddig az a tapasztalom, hogy ugyanannyira átok, mint amennyire áldás, de ez így fair. Ha valamit nagyon komolyan veszel, akkor egy kisebb kudarc jelentősége is megsokszorozódik. Például egy dallam, ritmus nem úgy sül el, vagy csak egyszerűen nem hangzik úgy az egész visszahallgatv, ahogy elképzeltem: ez időnként annyira rossz érzés, hogy azt nem kívánom senkinek – akkor is, ha azt esetleg még a zenésztársak sem veszik észre. 

A közönségre nézve pedig: valahol hiszek abban, hogy ha a zenészek őszintén jól érzik magukat a színpadon, akkor a közönség is jól fogja érezni magát. Az improvizatív zenében persze az a fő cél, hogy meglegyen a spontán zeneszerzés több síkon, de az elsődleges akkor is a zene öröme. Számomra nem az a legnagyobb hiba, ha bárki elront valamit, hanem ha érdektelenséget tapasztalok a zenészek részéről. Amikor azt érzem, hogy nincs mindenki jelen, nem játszunk együtt, csak látszólag. Amikor nincs meg az az odaadás, hogy akár az ezerszer eljátszott sztenderdből, vagy bármiből megpróbáljuk kihozni a legtöbbet.

A hiba a zenében lehetőség vagy buktató?

Mindenképp lehetőség, mert szóló közben egy hibától annyira stenkbe tud jönni az ember, hogy utána még több kijön belőle zeneileg. Sőt, lehet, hogy ezt a partnerek sem hibának élik meg, hanem egy szokatlan fordulatnak, amire úgy reagálnak, mintha azt a szólista úgy tervezte volna. Egyre inkább azt érzem, hogy az olyan szóló, amiben nincs legalább egy ilyen hiba, már nem is olyan jó. Mert akkor az már annyira meg volt tervezve, hogy elveszett a spontaneitása. Ez persze egy ambivalens dolog, mert amúgy meg arra törekszünk, hogy minél jobb legyen a struktúra – ugyanakkor mégiscsak jók ezek a hibák, mert csak ez tudja előidézni azt a felfokozott állapotot. Vagy rengeteg koksz. (nevet)

A komponálás a "múzsa csókjától" ihletett állapot, vagy kemény, intellektuális és érzelmi munka?

A „semmiből valami” első lépéséhez mindenképp ihletett állapot kell. Például az nekem nagyon hangulatfüggő, hogy mikor szeretek leülni. Az még eddig nem annyira működött, hogy 10-től délig leülök "komponálni" és valami legyen. De amikor elérek egy bizonyos fáradtsági szintet, – ez olyankor van, amikor még nem vagyok teljesen K.O. – akkor úgy érzem, nagyobb esélyem van valami jót írni. A fáradtság levet egy olyan gátat, amit szakmai tudással épünk föl magunk köré. Ilyenkor jobban tudok hallgató lenni, és sokkal szigorúbb az „ítélőke”. 

Mi a legnagyobb hangszeres-zenei rejtély, amit megoldottál?

Az elég nagy felfedezés volt, amikor 2008-ban megismertük Avishai Cohen Gently Disturbed című lemezét. Előtte nem nagyon volt jellemző ez a fajta ritmikai gazdagság és fókusz a jazzben. Ezen a lemezen viszont voltak olyan számok, amiket totál nem értettünk, első hallásra úgy tűnt, mintha össze-vissza játszanának. És amikor megértettük, hogy kell számolni, akkor hirtelen egyfajta koordinátarendszerben láttuk az egészet. Onnantól sokkal könnyebb volt minden ilyen ritmikai alapú zenét értelmezni. 

Egyébként mindig olyan nagy kérdések lebegnek előttem, hogy „mitől lesz egy dallam jó”. Mitől lesz egy négy hangból álló dallam százszor jobb, ha például ABCD helyett ACBD a hangok sorrendje? A Beatlesnek is nagyon egyszerű dallamai vannak, de ha valaki írni akar egy ilyet, az nagy valószínűséggel nem "majdnem olyan" lesz, vagy kicsit gyengébb, hanem százszor rosszabb. Én ezt a vonalat szeretném átlépni – fontos az is, hogy pontosabbak legyenek a ritmusok, vagy jobban tudjak játszani tizenötben, de a legfontosabb, hogy sikerüljön emlékezeteset írni. Valahol hiszek abban, hogy ugyanabból a hangkészletből lehet objektíven erősebb dallamokat építeni. Ennek a módját próbálom megfejteni az életem hátralévő részében.

A jazz edukált hallgatót feltételez, vagy zsigeri befogadást, nyitottságot?

Nyitottságot. Persze ha valaki érti, hogy hogy van a ritmizálás Avishai Cohennél, akkor más szálakat is megérint a zenéje az agyban. Én sokáig nem szerettem bebopot hallgatni. Nem voltam ellene, de több mindent megmozgatott bennem, amikor már jobban érettem hozzá, mert több dologhoz tudtam kötni intellektuálisan. De a kisgyerekek mindig bebizonyítják, hogy nem az a lényeg, hogy milyen címke van egy zenére ráaggatva. Nekik tényleg csak az számít, hogy van-e ritmus, működik-e a dallam. 

Melyikben érzed magad otthon: a tiszta műfajiságban, vagy a műfajokon túlmutató zenében?

A legfontosabb, hogy ha kötött stílusban is játszunk, akkor is átjöjjön a zenész személyisége. Tehát nem az a lényeg, hogy kitalálj valami olyan crossovert a stílusok között, ami még nem volt, hanem hogy akkor is hallatszódjon, hogy te játszol, ha pl. egy sima bebop nótáról van szó. Mert ez az, ami a legnagyobbakat is jellemzi. Chick Coreáról például sokaknak a flamenco jut az eszébe, de amikor bebopot vagy tradicionális jazzt játszik, akkor is hallani, hogy ő játszik. Nem azért, mert beleerőlteti a flamenco figurákat, hanem mert elmélyült a dolgokban, és akaratlanul is megmutatkozik a kézjegye.

Mi számodra a legotthonosabb zenei közeg?

Egy ideje már nem a zenei közeg adja a kényelmet vagy kényelmetlenséget, hanem az, hogy kikkel játszom. Tehát a legrosszabb zenét is szívesebben játszom a barátaimmal, mint a saját zenémet valaki olyannal, akivel nem szeretek játszani.

Ha egy lakatlan szigetre mennél, melyik hangszeredet vinnéd magaddal?

Dobot fölösleges vinni, mert azt lehet ott találni, csinálni. Viszont nemrég vettem egy kis háromoktávos Yamaha billentyűt, ami elemmel működik, és nagyon jól szól, könnyű, repülőre felengedik. Úgyhogy ezt a szintit vinném.

Ki a leginspirálóbb zenész, akivel valaha zenéltél?

Talán a legnagyobb élményem az volt, amikor Roy Hargrove-val jammeltem New Yorkban. Ő megszállottja volt az ottani jamkultúrának és a Smallsban minden nap ott volt. Tisztességgel beállt akkor is egy szólóra, amikor nagyon rossz volt a zenekar. Valahogy felkerültem a színpadra és egyszer csak látom, hogy ő fúj. Egyből úgy éreztem magam, mintha betettek volna egy Blue Note lemezt, amit mindig úgy hallgattam, hogy de jó lenne olyan szinten játszani. Azon túl, hogy zeneileg felülmúlhatatlan élmény volt, olyan dolgokat is felszabadított bennem, amit nem is tudtam magamról. A zenei részén túl – látni ezt az attitűdöt, hogy ő, aki már mindent eljátszott, és akit senki sem kötelezett arra, hogy beálljon jammelni, támogatólag beszállt akkor is, amikor a ritmusszekció szétesett alatta. Nagyon inspiráló volt.  

Mit jelent számodra a BMC Records által képviselt zeneiség?

A sokszínűséget. Amikor először kezem ügyébe kerültek BMC-s lemezek, akkor nem gondoltam volna, hogy az a világ is belefér ebbe a portfólióba, amit én próbálok képviselni. És nagyon örülök, hogy belefér. Ez is felnyitotta a szemem arra, több lemezt meg kell hallgatni ahhoz, hogy kialakuljon egy átfogó kép. Az pedig mindig is nagyon szimpatikus volt a BMC-ben, hogy nyitott az új dolgokra.

Melyik a legkedvesebb koncertélményed a BMC-ben?

Egy Django Bates triókoncert, aminek körülbelül a közepére értem oda, de kegyetlen jó volt. Voltam olyan koncerten is az Opusban, ami nem tipikusan a klub profiljába illeszkedő zene volt: Tzumóék játszottak Greg Hutchinsonnal kortárs mainstream jazzt. Ilyenkor persze nehéz eltekinteni attól, hogy dobosként Greg Hurtchninsont nézni önmagában felejthetetlen élmény, de ami talán megkülönbözteti más kluboktól az Opust, hogy itt olyankor is ért már meglepetés, amikor kvázi ismeretlen nevek játszottak. Ez egy olyan szemlélet, ami nem a jazzből jön, és amivel nagyon szimpatizálok. Nekem is az a célom a most készülő lemezemmel, hogy bárki tudjon hozzá kapcsolódni zenei előismeretek nélkül.

Mesélnél még erről a szólólemezről?

Ez a lemez nem igazán a trióm által képviselt világot viszi tovább, hanem egy "könnyen hallgatható" anyag lesz, de itt is azt a határvonalat kerestem, hogy egyszerűsége ellenére ne legyen tele olcsó megoldásokkal, legyen mélysége és tudjak vele azonosulni. Olyan zenét akartam írni, amit be lehet tenni anélkül, hogy bármilyen rossz érzést, vagy hiányérzetet hagyna bennem. Másrészt ez a lemez az elvárásoktól való mentesülésről is szól, főleg a saját elvárásaim leküzdéséről. Mert rájöttem, hogy sokszor mi, zenészek mindent megakarunk mutatni egy lemezen, ami érdekel bennünket. Ez egy tipikus zenész hozzáállás, de közben hallgatóként nem feltétlenül annyira érdekes. Sokkal könnyebb úgy kialakítani a saját stílusodat, ha vannak hasonló számok. Az ACDC-nek például majdnem minden száma ugyanolyan, de akkor is hallod, hogy ez az ACDC-lemez, mert azon a szegmensen belül mindent a maguk képére formáltak. Úgyhogy ez a lemez lényegében egy konceptalbum: groove-alapú zene, helyenként páratlan ritmusú dalokkal. De itt sem az volt a szempont, hogy mindenáron kísérletezzek. Azt szeretném, hogy ha valaki meghallgatja ezt a lemezt, fel se tűnjön neki, hogy amit hall, az adott esetben tizenegyben van. 

Mik a terveid a közeljövőre nézve?

Volt egy olyan tervem, hogy Európa-szerte utcazenélni fogok a nemrég vásárolt kis Yamaha billentyűmmel. Itthon felveszek néhány dobalapot és azokra rájátszok élőben. Nagyon szeretek vonatozni, és lett volna kedvem utazó zenészként élni, közben árulni a szólólemezemet. De most közbejött a bázeli Focusyear: júliusban megyek felvételizni, és ha sikerül bejutnom, akkor ősszel ott folytatom. 

Július 15-én My favorite things címmel adtok koncertet az Opusban Ifjabb Tóth Istvánnal és Csízi Lászlóval. Miről fog szólni ez a koncert?

Régóta szerettem volna játszani a kortárs kedvenceimet, tehát hogy ne csak a "történelemkönyvből" adjunk elő. Illetve rájöttem, hogy a legtöbbet velük játszom: amióta Pesten élek, Tóth Pisti a legjobb barátom és rengeteget gyakoroltunk együtt, Lacival pedig még a miskolci konziban ismerkedtünk meg, és az elmúlt tizennégy év alatt sokat jártunk össze zenélni. Az, hogy mi a program, így lényegében másodlagos is, de azért mindig találni formát a dolgoknak. Az amerikai utam tanulsága volt, hogy egy európai és egy amerikai jazz-zenész között talán repertoárismeretben van a legszembetűnőbb különbség. Ők rengeteg számot ismernek és játszanak, mire kikerülnek az iskolapadból. Úgy gondolom, egy idő után pusztán azáltal is fejlődik a stílusismeret, ha újabb és újabb számokat tanulsz meg, nem pedig a meglévőket csiszolod. Persze mindkettőre szükség lenne... Szóval valahol ez egy egyetem utáni önképzőkör. Az meg egy nagyon megtisztelő dolog, hogy adott esetben a közönség a mi verziónkban fog hallani először bizonyos számokat, mert szerintem az első verzió élménye nagyon meghatározó. Én akkor hallottam először jazz-zongorázást, amikor a mezőkövesdi zeneiskolában a szolfézstanárunkat, Drotár Gabi nénit – aki egyébként Gonda- és Frank Oszkár tanítvány is volt és jól jazz-zongorázik – rávettük, hogy játsszon órán. Az akkora élmény volt, hogy azóta is felülírhatatlan bizonyos szempontból. Az első jazz-zongoraleckéket is tőle vettem. Oscar Peterson, Bill Evans felvételeit hallgatni, amitől aztán persze visszafordíthatatlanul elindul az ember ezen az úton - erre ott Kövesden még nem volt esélyem, senki nem hallgatott körülöttem jazzt, Miskolcon a konziban viszont annál inkább. Egyébként akkoriban már doboltam, de csak rock zenét, és amikor Gabi néni el akart hívni a zenekarába dobolni, azt mondtam neki: „Jazz!? Áááá! Inkább rock!” 

Szöveg: Szász Emese

Címlapkép: Fantoly Márton

---

Kapcsolódó anyagok