Vajon ezek a srácok jazzt játszanak, rockos elemekkel ellensúlyozva azt, vagy épp fordítva? Nem lehet, hogy egy rock csapatot hallunk, melynek zenéjébe beszivárgott a jazz? Igazából mindegy, hiszen ez a mini-zenekar dacol akár a jazz, akár az indie, vagy éppen a rock’n’roll bármiféle „tisztasági követelményével”, ehelyett inkább „koszos punk kamara-jazzt”, játszanak, ahogy Andreas Felber, az osztrák Der Standard újságírója jellemezte őket.

Vegytiszta anarchia: bőgő nélküli jazz trió, énekes nélküli rock zenekar – de vajon tényleg ilyen egyszerű a dolog? Az Edi Nulz zenéjében a basszusklarinét szólóhangszerré lép elő, egyszerre testesítve meg egy énekest és egy basszushangszert. Az alacsony frekvencia nyújtotta örömökből időről időre a gitár is kiveszi a részét. A dobok hanyag, mégis szakértő zörgése pedig az utolsó simításokat teszi hozzá a grandiózus groteszk és a vidám nonszensz zenei ötvözetéhez.

Edi Nulz a zenei amalgám és a blöff határvonalán sétál, gyakran csak egy váratlanul bedobott ütem, vagy egy kis bűvészmutatvány segítségével térve vissza a pályára. Végül, de nem utolsósorban: az a nemtörődömség, ahogy a stílusokat és hatásokat kezelik, jól jelzi, hogy ezek a fickók mennyire élvezik a dolgot – s ez éppen ennyire érvényes közönségükre is. Minden Edi Nulz koncert örömteli kötéltánc a téboly és precizitás, a pontosság és őrület, vagy az őrület és a tenisz közt. Grand audio drama, baby

A trió 2016 februárjában már lehengerelte az Opus közönségét, itt az idő az újabb őrületre, pláne, hogy tavaly El Perro Grande (azaz A Nagy Kutya) címmel friss, frenetikus albummal jelentkezett a csapat.

edi-nulz.com