Palotai Csaba gitárjában van valami excentrikus csináld-magad hangzás, ami azokra jellemző, akik szívesebben indulnak, mint érkeznek, és akik könnyebben lélegeznek egy lomos pincében, mint egy felújított kastélyban. Palotai Csaba hangja karmol, felsért, harap. Ezt a hangot nem lehet megszelídíteni, hagyni kell, hogy felszítsa magát, mint egy meggyújtott farakás. A gitárosok szeretik mutatni, hogy ők gitárosok. Palotai Csaba inkább el akarja felejtetni velünk.

A hangzásbeli sokféleség, elegancia és alázat az a szentháromság, ami legjobban definiálja ezt a gitárost, aki – főképp a rögtönzésekben – inkább fölfedezi az önmagában levő hangokat, mintsem a semmiből alkotja őket. És ami a legmeglepőbb: a csapat, amit az Antiquity-hez összeállított, a francia szaxofonos Rémi Sciuto és az angol ütős Steve Argüelles, ugyanezekkel a vonásokkal jellemezhető.

Igazából, amit Palotai Csabánál szeretek és ezen a lemezen is megtalálok, az a por. Mert a por ül meg a könyveken, a port fújja a szél, a por teszi széppé a westerneket, a por marad meg nekünk az Ókorból, a por az élet jele és a por telepszik lassacskán a dolgokra, láthatatlanul. A por a hosszú táv és a sugallat. A por marad meg, amikor már mindent elfelejtettünk. Rögtönzés, mulandóság, mozgás. Vagyis, ez a Palotai Csaba-féle jazz: bepiszkíthat és ragyoghat is.

(Mathieu Durand kísérőszövegéből)