Az öndefiníciója szerint „a túlcivilzált osztrák vidék bőrnadrágos, sramlizenén és klasszikusokon szocializálódó közegéből felbukkanó, majd mindezek elől a hip-hop, a rock és a jazz bűnös hangjaihoz egy garázsba menekülő” Namby Pamby Boy három igen ambiciózus, fiatal és tehetséges osztrák zenészt takar. Úgy a rettenetes zenekarnév, mint a definíció természetesen vicc, ami a PR része, és utalás arra a különleges, sok iróniával átszőtt zenei világra, amit a trió játszik. A zenekar névadója a szövegeikben gyakran felbukkanó fiktív anti-főhős afféle mama-kedvence figura, akinek minimálisra korlátozott, közömbös és banális világából érkeznek a csapat beskatulyázhatatlan zenéjű szatírikus „üzenetei” a hallgatókhoz.

Az 1985-ös, salzburgi születésű Fabian Rucker, akit többek között Harry Sokal és Allan Praskin oktatott klasszikus és jazz szaxofonjátékra, egyike azoknak a fiatal európai zenészeknek, akik a jazz-hagyományhoz való erős kötődésük mellett is gond nélkül képesek egyéb kortárs művészeti formák területére kalandozni, legyen szó zenéről, vagy egyéb előadóművészetről. Az Európában, Kínában és az Egyesült Államokban is sikerrel turnézó muzsikus, aki Hans-Koller-díja révén egy évet tölthetett ösztöndíjjal New Yorkban, két vele egyidős barátjával, Phil Nykrin billentyűssel és Andreas Lettner dobossal 2010-ben alapította meg az Opusban fellépő triót, amely 2011-ben Lunchbreak címmel adta ki első lemezét. Nykrin szintén Hans-Koller-díjas, hosszabb időt töltött New Yorkban, s ott saját zenekart is alapított. A dobos Lettner pedig amellett, hogy több osztrák jazz-csapat dobosa, sok időt szentel másik kedves elfoglaltságának, a produceri tevékenységnek is. S még egyikük sincs harminc éves…