„Maga annyira szépen klarinétozik, miért ír ilyen borzasztó zenét?” Jörg Widmann szereti elmesélni a történetet, amikor megtalálta ez a mondat, no meg azt is: másoknak épp hogy „túl szép” a zenéje. Kiváltságos helyzetben vagyunk, eldönthetjük, kinek van igaza. Újra Widmann-est Budapesten!

Képzeljünk el egy elsötétített koncerttermet, aminek sűrű levegőjén egyetlen varázslatos kürthang hasít keresztül. Egyedül szól, mégis rengeteg hangulatot és színt ébreszt. Később valami gyanússá válik, dúsul a hangzás, s a végén kiderül a trükk: a kürt mégsincs egyedül, egy nyitott fedelű, lenyomott pedálú zongorával rezeg együtt. Az Ária szólókürtre volt a Fesztiválzenekar 2016-os Widmann-estjének, sőt talán egész évadjának egyik csúcsélménye. A nem mindennapi találkozást megismételjük: a káprázatosan sokszínű német zenei polihisztor újra klarinétművészként, zeneszerzőként és karmesterként jön el hozzánk.

A koncert első darabjában Widmann az Egy Ikárusz panaszai című Baudelaire-vers időtlenségét foglalta zenébe, A szirének szigete című művében pedig az egyszerre csábító és pusztító alvilági múzsák közelébe vezényel minket, hogy kiderüljön róluk: hangjuknál csak a csendjük gyilkosabb.

Widmann számára mindennél fontosabb az eredetiség: arra törekszik, hogy ne csupán nosztalgiát ébresszen, újat hozzon létre a klasszikus zenében is. Ezt az új ízt kóstolhatjuk meg Mozart szenvedélyes és izgatott c-moll adagio és fúgájában, amire Beethoven is felfigyelt.

A muzsikus virtuóz klarinétjátékát az örömet sugárzó, játékos Három árnyéktáncban élvezhetjük visszhangokkal, vízi tánccal és afrikai motívumokkal, Mozart fúgája után pedig érdekes kísérlet lesz eljátszani és meghallgatni Widmann saját, 21. századi Fúgatanulmányát.