A modern nem abszolút fogalom. Egy ma született gondolat lehet menthetetlenül ódivatú és avítt, egy régi pedig felvillanyozóan inspiráló és friss. Egy-egy új zenemű különösen gyorsan porossá válhat, és vannak olyan évszázados alkotások, melyek mintha ma születtek volna. A Várjon Dénes és Simon Izabella szerkesztette, négyrészes kamarafesztiválon a távolabbi korok és a jelen zenéi szoros közelségben szólalnak meg, és olyan párbeszédet folytatnak majd – erre az elsőrangú előadóművészek sora a garancia –, mintha ténylegesen egymás kortársai volnának.

Az est alaphangját a 20. századi modernitás alapműve, zongoristák rettegett és éppen ezért messze elkerült, elemzések tucatjait, ám annál kevesebb élő előadást megélt zongoraműve, Schönberg Szvitje adja meg. Nehezen megválaszolható a kérdés, hogy az új zene kompozíciós módszerét demonstráló művet Schönberg miért öltöztette a barokk szvitek álruhájába. És hogy miért kapcsolta össze az elkövetkezendő száz év meghatározó zenei nyelvét egy kétszáz évvel korábban aktuális műfajjal. Sem az előbbi – azaz a tizenkét, csak egymásra vonatkoztatott hanggal való komponálásmód –, sem az utóbbi nem vált és nem maradt a zenei köznyelv részévé. Az utcán nem fütyülünk tizenkét hangból szerkesztett sorokat, és ma már szinte senki sem tudja, miként táncolják a gavottot vagy a menüettet. Tanulságos lesz meghallgatni, hogyan gondolkodott ugyanezekről a kérdésekről, ugyanebben az időszakban a radikális Webern, a populáris zenék használhatóságáról töprengő Stravinsky, vagy a hagyományt még kiapasztatlan forrásként kezelő Dohnányi.